Valahányszor nála jártam, sosem kérdezkedtem be hozzá, bár mindig tudtam, hogy otthon van, s a dohos nagyszoba mélyén, karosszékében pipáját szívogatva olvas vagy épp meglátásait veti papírra. Jelezvén nejének, hogy utolsó alkalom kínálkozik padláson porosodó, dívány alá rejtett, kutyaólba dugdosott versezményei valamely darabját a nyilvánosság elé tárni, bebocsátott a nappaliba. A kandallóban szelíden pislákolt a tűz, s ő szeretett Goethéjét szorongatta a kezében. Köszönésemre ölébe ejtette a könyvet, majd így szólt: „Az irodalom, maga a nonsalansz.”
Fogyatékos műveltségem minden elementumát mozgósítva arra jutottam, meg kell becsülnöm a vendéglátást, hogy a költő expressis verbis azt akarta mondani: előrejutásomat illetően nem kis sansz, hogy dolgozószobájában fogad. Alázatosan meghajoltam, de mielőtt kihátrálhattam volna, kampós mutatóujjával intett, hogy üljek a díványra. Megtettem, s mintegy freudin néztem rá. Perceken át csupán a csönd szúja percegett a hallgatás szemöldökfájában. Akkor, mint aki halni készül, nyöszörgőn elmondott egy távol-keleti stílusban írott verset, amelyhez – úgy vélem – nem szükséges kommentár, s amelyet most itt, az interpunkció némi változtatásával közlök. (KL)
Németvárossy Attila Tény
Ez az.
