Néha hajlamosak vagyunk arra, hogy elkényelmesedjünk.
Na nem egészen a tespedésig, néha csak pillanatokig tartóan, mondhatni rutinból, a megszokásokra hagyatkozva.
Mert különben mi értelme lenne a bölcsesség útjára vivő tapasztalatnak? Annak a bizonyosnak, mit évek szorgos munkájával, hibák sorozatából formáltunk hasznunkra, vagy elődeink koncentrátumként átadott élettapasztalatából, okos módjára más kárából tanultunk meg. S amit használunk rögzült, sémákba csoportosult, ösztönösnek érzett napi rutin formájában.
Segít döntéseinkben, helyzetfelismeréseinkben, embertársaink megítélésében. Komplett tudományok épülnek tapasztalati alapokra. S konkrét irányzatok törekednek ennek feloldására.
Ugyanis a tapasztalatok sokasága mostanra megváltozott.
Vagyis a világ változott meg. A huszadik század második felében diktált tempó átszabta életformánkat, értékrendszerünket, s ezáltal sok esetben tapasztalati
bölcsességünket is. Amit a régi öregek mondanak, gyakran már nem igaz. Megváltoztak mértékeink, átalakultak a mércék, s könnyelműség rutinból, megszokásból, mások benyomásaira hagyatkozva ítélni vagy cselekedni, mert az már csak – olykor kínos – meglepetést hozhat.
Tett és következmény közt ma már olykor képtelenség logikai kapcsolatra lelni, s mint ahogy csokiban a ronda még finom is lehet, embernél, helyzetnél épp úgy tévedhetünk. Nap mint nap. Újra és újra. Kellemesen vagy bosszantón. Előbb, vagy csak jóval később. De a változások mindenre kihatnak.
Talán csak a folytonos megújulás, a mindig új szemléletre nyitott, a változás állandóságának tudati fenntartása lehet megszokott.
A többi nem rutin.
