Bár hetek óta tépelődünk, a minap útjukra engedett süllők után miképp mondjunk istenhozzádot képzeletbeli nagyszüleinknek, a rendelkezésünkre álló karakterek (ától cettig) minő kombinációjával töltsük meg a nagytekintélyű Gyulai Hírlap e pillanatban szemlélt apró sarkának, sarkocskájának, sarkincájának ezerkétszáznál alig több karakter befogadására alkalmas stadionját – ezen az önmagunkkal vívott, sejthetően sorsdöntő találkozón nem jutottunk dűlőre (jut eszünkbe, tanyánk is volt!), nem lettünk okosabbak, mi szerepelhet egy ilyen halotti beszédben.
Szóljunk-e, például, az udvar végébe taszajtott rozsdás kukoricadarálóról. Vagy hogy idén alig hozott termést a birs, de vidáman pattog a szilva, ha rázzuk a fát. Lehet-e láttatni botladozó dédapánkat, aki, mert isten jó, a szibér fogságból hazaszökve felbukkan az utca végén, és a gyerekek. Pikkelyek a kövön, oldalas a kamrában, fából rakott piramisok a színben. A németvárosi templom tornya az egymásba érő háztetők résein túl, más szóval: hogyan nem lettünk, nagyanyánk nagyobb búslakodására, ministráns. Vagy, például, a pöcegödör fölé emelt rugdalózó tyúkok átvágott nyakából lövellő vérről, arról hogyan.
Csudába is, búcsúzni nehéz, búcsúzni kényelmetlen, búcsúzni: (törölve! – nem a szerk. megjegyzése).
