Hajtottál-e már kerékpárt a szerpentinen hegyre föl, miközben a szíved a füledben kalapál percenként százhatvanas ütemre, és a tüdőd gombócként feszíti a torkod; amikor az ezer méter magasságra még ezer méterek jönnek, amikor messze még a csúcs, amikor a lábaidba fájdalmat éget az akarat?
Gúti Tamás barátunk szerte Európában számos alkalommal megélte ezt az érzést. 24 éves volt, amikor a Makadám Világjáró Kerékpárosok Klubjába jelentkezett. Az elkövetkező 14 esztendőben Erdélyben, Ausztriában, Svájcon át Olaszországban, Spanyolországban a Pireneusokban taposta a pedált klubtársaival együtt. Eljutottak Szlovákiába, Lengyelországba, Svédországba, és vendégei voltak a norvég királyi palotának. Kerékpárral.
Örök nyüzsgő, örök álmodozó és szervező. Rövidesen a klub alelnöke, oroszlánrészt vállalva a túrák előkészítésében, lebonyolításában.
2002-ben állt az Országos Mentőszolgálat bajtársai közé gépkocsivezetőnek a Gyulai Mentőállomáson. Kiváló kollégánkká tette a sportban tanult fegyelme és a munkaszeretete. A betegeknek mindig jutott egy mosoly, néhány megnyugtató, biztató kedves szó, hiszen túlnyomóan a betegszállítás volt a feladata.
Párjával 2005-ben kezdték építeni a saját fészküket Gyulaváriban, ahol a gyermekévei teltek, az élet azonban úgy hozta, hogy a házat már egyedül fejezte be. Ki tudja, talán az építkezés során alakult ki a gerincsérve, amelyet tavaly műtöttek meg.
Ahogy erősödött, újra túrázott a klubtársaival, azonban csak rövid, egynapos kalandokban vett részt, de már újra álmodta, tervezgette a nagy ívű, bátorságot, kitartást, erőt igénylő kirándulásokat.
Hazaszeretete áthatotta a munkáját és a kerékpározást is, büszkén vitte nemzeti lobogónkat, és hirdette a magyarságot, bármerre járt kontinensünkön.
Otthona volt városunk, Gyula. Az idegenforgalmunk színesítése, no meg a határtalan gyermekszeretete hozta az ötletet a „bicicletos” megvalósításához. Az örökmozgó, állandóan tevékenykedő férfi képes volt órákon át szoborként mozdulatlanul ülni a csodabogár járgányán, hogy aztán a gyermekszíveket megdobogtassa, pár perc kacagást varázsoljon arcocskájukra.
Rettenetes hírként ért mindannyiunkat, hogy végzetes kór támadta meg a szervezetét ez év tavaszán, és döbbenet, hogy máris elment, hogy nincs közöttünk. Hihetetlen a szülők számára, felfoghatatlan tizenhét éves leánya, Gréta számára, értetlenül állunk a tragédia előtt munkatársak, klubtagok.
Rendkívüli méltósággal viselte betegségét.
Mérhetetlen emberszeretetét jelzi egy kép és néhány gondolat, amelyet pár hete küldött munkatársainak, klubtársainak:
„Köszönöm azoknak, akik eddig is bátorítottak, biztattak, támogattak, mellettem álltak, és szeretettel gondoltak rám. Hálás vagyok, hogy ilyen csapatba tartozhattam.
Százévesen szeretnék meghalni, hátamon a magyar zászlóval, sapkámon Gyula címerével, miután leszáguldottam egy alpesi lejtőn 120 kilométeres sebességgel. Egy utolsó célvonalon szeretnék átszállni, miközben csodálatos feleségem és tíz gyermekem ünnepel, aztán lefeküdni egy mezőn, ahol a híres francia napraforgók virítanak, és méltósággal kilehelni a lelkemet…
Ez persze tökéletesen ellentétben áll azzal a tragikusan korai halállal, melyre számíthatok.”
Drága Munkatársunk és Barátunk, Tamás!
A Mindenható hosszú útra hívott, melyre csendesen indultál, mint a biciklisek, ám lelkünkben szirénaként süvölt a hiányod. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan világba érkeztél, ahol az ég kékje a kéklámpa, és a felhők végtelen szerpentinjein kerekezel újabb csúcsok felé.
Az Országos Mentőszolgálat dolgozói és a Makadám Világjáró Kerékpárosok Klubja tagjainak nevében: Kóra János
