Olyan a hold ma, oly teli, mintha fölkapcsolták volna a villanyt.
Nem is csak föl: egyenesen ránk, s rajta vagyunk kapva, akár a tilosban pisilő kisiskolás. Kisszoba a vízpart, melynek kinyitották az ajtaját, s gyermek benne minden egyes ember. A túlsó sarokban bokrok és fák kuporognak, a mélyben, a moha lepte tartások labirintusában, koccintanak a süllők.
Nem messze tőlünk a móló, ahol nem a gyermekkorunkat töltöttük, hanem annak nyolcvan, más megközelítésben: nyolcvanhét százalékát. Egyszer már zengtünk afféle anti-ódát a Rousseau-n edződött malacarcú néniről, aki egy néhánnyal ezelőtti túlhevült nyáron, holmi jogokra hivatkozva, nem átallott bennünket távol tartani három ostobán úszkáló diáktól, húzás a, igen, pontosan oda, nincs stég, nincs sírás. A móló, akár a lego katonák vára, ezúttal is bevehetetlen, pedig csak kishalat fognánk. Téblábolunk a parton – bárhova nézünk, rács, rács, rács. A távolban fürdőzők kajabálnak, a vízbe ugrások nyomán folyamatosan hullámzik a víz. Lustán locsog a stéghez kikötött csónak, a mélyben koccintanak a süllők.
Visszatrappolunk a horgászhelyhez, utolsó simítások, a temetői fényben dologtalan csüngnek a damil nyakláncára fűzött kapásjelzők.
Föl van kapcsolva a hold, dagad, hízik, hogy végre fogyhasson, múlhasson el a, igen, pontosan oda.
