Emlékezetem krónikáskönyve két esetről tud, mellyel sorsverte horgásztársaimon segítettem letűnt gyermekkorom idején. Akkoriban sokan a várost átszelő csatornácska nagysándoraként ismertek. A megtiszteltetést határozott, ugyanakkor eredményes fellépésemmel érdemeltem ki. A németvárosi bedőlt fa szomszédságában alakítottam ki a horgászhelyem. Órákon át gereblyéztem a padmalyt, napokig csapkodtam a burjánzó sást, heteken át szórtam a vízbe a darát. Elvárásaimnak megfelelően parádés délutánokat produkáltam: július derekáig több kilónyi keszeg akadt a horgomra. Néhány hét elteltével arra lettem figyelmes, hogy többen rákaptak a helyre. Egy ízben két kisiskolásforma fiú ügyködött a letaposott fűben. Miután udvariasan érdeklődtem a fogásról, s láttam, hogy alaposan összegubancolták felszereléseiket, felajánlottam a segítségem. Gyakorlott mozdulatokkal láttam munkához: leírhatatlan rutinnal előbb két-, majd három-, végül négyfelé haraptam méretes gubanccá hízott damiljuk gordiuszi csomóját. A műtét végeztével kezükbe nyomtam a szereléket, sziasztok. Nem néztem hátra, de nem esett és ma sem esik nehezemre elképzelni őket, amint kétségbeesett erőfeszítéssel igazítják egymáshoz a damilcsonkokat, s Thészeuszként keresik a kijáratot a rendteremtésem okozta szokatlan helyzet labirintusából.
(folytatjuk)
