Megvendégeltük a népszerű rockert.
Ültünk a kertben, vaskos hasábokat dobtunk a tűzre. Egyre magasabbra csaptak, ám hamarosan visszavettek erejükből a lángok. A rockerre sandítottunk. Kis idő elteltével így szólt: ilyen a tűz természete. Hátradőltünk. Bizonyos elégedettséggel töltött el bennünket, hogy kedvenc zenészünk nem csupán remekül bánik hangszerével, de bölcs is.
Fölbátorodván a bortól, noszogattuk, üvöltsön néhányat, ahogy koncerteken teszi, de kérésünknek nem tett eleget.
Éjféltájt – némiképp váratlanul – megragadta a fejszét, és a szalonnasütő tárcsa közepébe csapott vele, többször is, majd a gyepre vetette magát, és rángatózott a sírástól. Egybehangzó véleményünk szerint csupán a sanyarú gyerekkor bizonyos tünetei ütöttek ki rajta, ahogy ez népszerű rockereknél gyakran előfordul. Büszkén segítettük talpra, mire lázasan folytatta az ivást.
Hajnal közeledtével föltámogattuk az emeletre. Mindjárt az ágyra rogyott, igaz, abban a pillanatban hányni is kezdett. Rémületünk hamar okafogyottá vált: csendes, csordogáló, horribile dictu, udvarias hányást vezetett elő. Iparkodtunk derűlátón állni az esethez. Ha majdan unokánk a foltocskára bökve forró egymásra találásokról faggat bennünket, szelíden dicsekszünk: ó, csak megvendégeltük a népszerű rockert.
