Állítólag büszke nép vagyunk, tapasztalataim szerint sírni mégis nagyon szeretünk. Nincs munka, nincs lehetőség, nincs pénz. Jaj, rossz a hitel, a bevétel, drága az élet, sok a kiadás, magasak a számlák. Pedig egyszerűen csak lusták, vakok és élhetetlenek vagyunk. S most nem arról van szó, hogy aki szemes, az szemtelen…
Jártamban-keltemben megláttam egy kihasználatlan lehetőséget, mi turistákat hozhatott volna a térségbe, a tulajdonosoknak pedig hírnév és dicsőség mellett milliókat a konyhára. „Tényleg!” – csaptak a homlokukra, amikor ötletemmel, s a kész megvalósítási programtervvel megjelentem –, „Nagyon jó ötlet!”, s már írták is ki a pályázatot, hogy az ötletre programtervet, s megvalósítót keressenek. Elhűlnöm csak akkor sikerült igazán, mikor számtalan logikát és etikát nem ismerő lépés során összecsődítettek vagy tizenöt embert, begyűjtötték ötleteiket, majd azt gondolva, hogy azzal már maguk is boldogulnak, két hónap elteltével egy sebtében írt üzenetben közölték a jó hírt: köszönik, de rájöttek, van egy saját emberük, aki – a begyűjtött információk alapján – majd megvalósítja a tervemet. Semmi baj – pedig ekkor már igazán lehetett volna –, a befektetett munkám nem veszett kárba, az ötlet mással, máshol már rég megvalósult, s azt is csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy e flegma értesítés után egy héttel kéztördelve újra jelentkeztek, mert még így sem sikerült, valahogy csak nem érkeztek meg azok a fránya turisták.
S ha már a hírnév…
Megadatott, hogy egy országos dalverseny sajtózását végezzem, rám bízva, kit emelek ki a versenyzők, a zsűritagok, s az eddigi győztesek közül. Rangos zenészeket, ismert üzletembereket szólaltatok meg, írok róluk népszerűsítő cikket, az arra érdemesített zenész ismerősök figyelmét pedig felhívom erre a kiugrási lehetőségre.
A fogadtatás – a verseny eddigi győztesei részéről – nagyon jó. Rögtön az elején olyan készséges hozzáállást kaptam, amitől még sokéves tapasztalat után is elámultam: mert azok, kiknek dalait amerikai rádiók játsszák, s mindenhol ismerik őket – Magyarországon kívül –, s olyan zenész, ki a Western Washington University-n tanult, majd ott is marasztalták tanítani, azonnal ugrottak, mert e versenyről volt szó, s pompás szakmai együttműködést tanúsítottak. Míg az a lányka, ki hónapok óta küldözgette nekem véleményeztetni a dalait, a remek alkalom felvetése hallatán „Most egy kicsit be vagyok rekedve, de azért köszi!” megnyilvánulással rázott le.
Lehet, hogy a rossz szokás erősebb a változtatás vágyánál? Talán el sem tudjuk képzelni, mi lenne velünk ha jól lennénk, legalábbis csak panaszmentesen.
