Hazánkkal ellentétben, Ukrajna frusztrált ország. Máskülönben minek volna tulajdonítható a gesztus, hogy mind oda-, mind visszafelé egyaránt két órát várakoztatnak bennünket a határnak mondott valamin – mintha határok tényleg és eleve, s nem csupán a megszokottan normális emberi elme volna felelős létezésükért. Az autóból kiszállni is veszélyes: Misa, a mackótestű határvadász vigyorogva ront rá cigarettázó munkatársunkra. Terelik a jónépet, akár Móricz juhászai a nyájat. Ukrajnában a legtöbb koldus kutya; a hölgyek látványa herecsiklandozó, az urak mogorvák. Errefelé egyszerű az élet, ez van, az nincs. Sokat faggatózni, példának okáért, nem érdemes: a bolhapiacon a göndör néni kis híján leharapja a fejem, viszem a zacskós cukrot, vagy nem viszem. A nagy tragédia: a beregszászi Illyés Gyula Színházzal szemközti kisbolt pultjánál a fickó, aki a csaplárost játszotta a Liliomfiban, nem hajlandó közös fényképre. Nincs kötélnek állás. Elsomfordálunk. Kedvünk, akár főnk, leszegve. Egyébként is, nem voltunk még vidéken, amelyben ne lett volna szép. A munkácsi vár emléke is csak: sárga test, a puszta felé integető parabolaantennával. Itt magyarnak lenni, tűnődik a belhoni polgár, és a várakozás 130 perce alatt, akár a szégyenlős kisgyerek, mélyen a hátsó ülésbe süpped.
