Nem volt szabad filmfelvételt készíteni. Sem fotózni. Nem is volt mit nagyon. Néhány szóval leírható a pár egészen egyszerű szék – felénk hokedli – a két szereplőnek odaszámolt két magasított szék asztalként funkcionálva. Nagy, szebb időket megélt szőnyegen, szőnyeg mellett. Utalások, könnyű érteni. Harmonikaszó Franck Krawczyk zongorista, zeneszerző ujjai alól, Couperin és Schumann zenéi később elektronikus zongorán is.
Készültem hangfelvételre, s noha tilos volt, ki vett volna észre egy bekapcsolt diktafont. Ám, mint ahogy díszletben, úgy mozgásban, hangjátékban sem voltak a gyengénél erősebb impulzusok, nem dobogtattak. Ceruzámból benyomások a papíron, némi. Ami több, az a hazafelé-sétán: hogy végül ez marad, bármily színes volt az élet, emlék-szerelem. Brooknak pedig e Shakespeare-szerelem, szonettjeiből. Megvallása általa a színház-szerelemnek, amitől ezáltal búcsúzik a visszavonulás előtt álló idős rendező.
Ennek tudatában figyelem a két, fekete-fehérbe öltöztetett, Brookkal sokszor együtt dolgozó színész – Natasha Perry, és Bruce Myers – tanítandóan pontos, visszafogott mozdulatait, arcjátékát, hangjait, amikkel egyaránt fordulnak egymáshoz, közönséghez és legtitokzatosabban önmagukhoz. Figyelemre méltó finomsággal. Elejétől a végéig, egyformán. Egy házaspár mellettem negyedóra múltán békésen szunyókál.
„Rossz hírem van. Már Peter Brook sem a régi. Vagy csak én értettem félre valamit. Megint, vagy mindig. Egyenesen kínos. Ülök a Trafóban, és nézem a híres mester Beckett-fragmentumait. Jó lenne szeretni. Nem tudom. Üres, fáradt, unalmas” – írja Zalán Tibor író, költő, dramaturg áprilisi netnaplójában (barkaonline.hu) egy másik, bizonyára sokban hasonlatos darabról. De jó, hogy idézni lehet…
Shakespeare azonban a régi. Ha meggondolom, hogy csak egy rövid / Percig teljes mind, ami nő, s virágzik, / S e roppant színpad csak olyat mutat, / Amit titkos csillag-parancs irányít… a XV. szonett az első, majd a többi. Huszonkilenc gyönyörű költemény.
Szerencsés, aki tud angolul, s hibátlan kiejtésben élvezheti. Nekem másféle szerencsém volt. Előadás előtt, délután beszélgetésbe estem egy idős nénivel, aki a háza előtt álldogált. A régi időkről mesélt, s míg a testvérként szeretett, elhalt szomszédokról, férjéről, üres házakról mesélt, az emlékek magányos könnycseppjei csorogtak. Hangulatban ért az előadás. Ami, mint búcsú, visszatekintés, szép és tán még felemelő is. Valamiképp megrázó, némiképp. Mint színházi előadás…, hogy él-e önmagában, minimum tűnődöm ezen.
Tűnődöm, mert Brooknál ez a puritánság, csendes visszanézés nyilván szándékolt, hiszen egyébként mindent tud, minden, ami színház, a kisujjában van. Olvasom, az egyetemes kortárs művészet legjelentősebb rendezője, huszonnégy évesen az angol színjátszás fenegyereke, a Legyek ura című filmalkotás rendezője, a párizsi Nemzetközi Színházi Kísérleti Központ létrehozója, kontinenseket jár be, játszva akár a leglehetetlenebb helyszíneken: barlangban, utcán, sivatagi körülmények között s persze világhíres színpadokon; klasszikusokat, maiakat egyaránt.
Csak akinek minden eszköz ott van a kezében, az dobhat ki mindent. Vagy majdnem mindent, megtartva némi zenét, kelléket, két szereplőt, szöveget. Peter Brook óriási név, alig merem feltenni magamban a kérdést, nem történt-e visszaélés a nézővel szemben – Peter Brooktól. Tőle végképp nem kérdezném, de erre lehetőségem sem adatott, a rendező nem jött el, a sajtótájékoztatóra pedig a társulat csak három újságírót fogadott. A Gyulai Hírlap képviselője itt sem volt dobogós.
