Néhány éve beadtam egy-két fotómat egy viszonylag rangos megyeszékhelyi fotópályázatra. Később megtudtam, hogy a beérkezett nyolcszázötven-valamennyi fényképből két képemet is beválogatták a kiállítandó és zsűrizendő munkák közé.
Természetesen megjelentem a végeredményt hirdető kiállítás-megnyitón és végignéztem a paravánokon a kiállított, jobbnál jobb megállított-megörökített pillanatot. Az egyik képemre már nem emlékszem, de a másikat, körülményei miatt nehezebb elfelednem.
Párizsban készült, a Pantheon előtti utcában, de igazából ez a mondanivalóját tekintve teljesen lényegtelen. Utcai életkép volt, két kerékpárt ábrázolt. Az egyik hajlott első ráfján előrerogyva állt a közvetlen előtte fekvő előtt, amelyik szinte felismerhetetlenségig össze volt roncsolódva. Mindeközben elég látványosan még mindkét jármű gondosan le volt zárva. Felhős, komor késő ősz volt akkor, a színtelen utcai miliőben szinte monokrómmá vált a látkép.
Mintha egy háborús életkép lett volna, társának halál-torzóján síró, az élet terheitől nem szabaduló, tőle megnyomorodó ember. Vagy talán egy gyermekét vesztett, lélekben-testben tönkrement asszonyát vigasztalta megtört férjeura. Valami tragikus.
A megszemélyesült látványt rögtön lencsevégre kaptam. Hazaérve kinagyíttattam és beküldés előtt, a címén agyalva több szomorú történet jutott eszembe. Végül valami ilyesmi, vagy hasonló címet adtam neki: Gyászoló társ.
Ezután került beválogatásra a kép a már említett fotópályázatba, és helyezést nyert!
Harmadik lett a Legviccesebb fotó kategóriában…
