Ez már nem a gyerekkor gombfocival megbolondított, Népsport-olvasós focivébéje. Népsportot olvasni a rendszerváltás idején azért volt jó, mert a nyomdafesték nyomot hagyott a mancson, és volt a társaságunkban egy srác, aki nem tudta kiejteni Klinsmann nevét.
El kell fogadnunk, hogy a jelenlegi német válogatottban már nem a letagadhatatlanul germán habitusú Brehme–Matthäus–Völler triumvirátus szabja a fazont. (A kilencvenes évek fordulóján egyébként is kivétel nélkül beveszik Olaszországot, Drang nach Süden.) Lengyelek vannak, brazil, török, német. A Nationalelf, nem lehet elmenni mellette szó nélkül, internationalelfesedik. Kassák Lajos se álmodhatta volna különbre.
Rendes nemzeti tizenegyet – kis túlzással – már csak a lesajnált Európán kívüliek állítanak ki. Nem újdonság, ez megy egész évben. Annyira ez megy, hogy néha az az érzésünk: voltaképpen Bajnokok Ligáját adnak a tévében.
Nem panaszkodásképp mondjuk, hogy a minap egy akácsor alatt tekertünk el, és azt hittük, valaki nyitott ablaknál nézi a meccset, de csak a méhek zsongtak.
És különben is: hozzák vissza az ötös bőrfocit, igen, azt a pettyest, amit ha eleget rúgtunk, nyugodt szívvel szögre akaszthatjuk az előzőleg végre megtalált góllövő cipőt. Adják vissza az örömünket.
