Készülve rá, a csütörtöki beszélgetés-félére, sűrűn elővesszük (már-már előveszegetés ez) Elek Tibor friss monográfiáját, Gion Nándorról, a virágos katonáról. Szőrös szívre kéz: vagyunk annyira önzők, hogy mindezt legutóbbi Kálvária-látásunk okán is tesszük – erről máskor, más helyütt (tandorisan: itt).
Gion annak idején valósággal ránk erőltetett regénye a szenttamási vadnyugatról, valóságos katarzis volt. Túlzás, hogy megváltoztatta az életünket (sőt, gondolkodásunkat is!), de ha egy jelentősen serdült gimnáziumi osztály közönnyel és nemtörődömséggel vádolja tanárát kirándulás után, ahelyett, hogy köszönetet mondana s elismerését fejezné ki neki a bámulatosan kitartó olvasásért a fonnyadtra forrósodott buszon – ez alighanem árulkodik a mű letaglózó erejéről.
Lapozgatás közben rendre a fényképeknél kötünk ki – fekete-fehéren az Irodalomról: a kendős nagymama a dédszülők fotói alatt; a Gion fiúk apjukkal a szenttamási háznál; s kedvencünk, A háttérben: Újvidék fantázianevű kisvilág: az író pajkosan hunyorít, cigaretta a kézben, széltől borzolt haj, s a híd, a megkerülhetetlen, a Dunán.
Mert el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek.
(Mellékdal: a csütörtöki beszélgetés-féle mint fenomén: ww.mjvk.hu/rendezv.html#62)
