Kezdődik a vébé, Totti fölrúgta Balotellit. Ilyenek ezek az olaszok, végre meccs van, erre hajba kapnak. Kupadöntő – a római farkasok minden frusztrált nyűgje a pályán, az ellenfél fölényes és áttörhetetlen.
A mozdulat máskülönben tanári. Totyog a nagynevű Francesco a hancúrozó titán nyomában, aztán beéri. Kezdődik a vébé – az első edzőtábori lecke: a kiöregedőben lévő professzor elmagyarázza a tanítványnak, hogy így nem szabad. Repül a zseniális – de bunkó! – szerecsen fiú a pápista levegőben, aztán zutty.
Tehetségesnek lenni nehéz.
Maradona, például, kézzel fejelt gólt a múltkor, 86-ban. Boldognak látszik: később elviszi a Nápoly. Lesz idő, hogy újságírókra lődöz, és úgy fest, akár egy szétheroinozott kanári. Most az argentinokat készíti Dél-Afrikára. Menedzser, szemlélete legújabbkori.
A gesztus máskülönben – lődözni – kicsinyes és szánalmas, akár a csatár öröme, ha gólt szerez.
Isten keze, mondják a nevezetes gól után.
Ugyan, inkább egy szélhámosé, jelenti ki Robson, az angolok menedzsere. (Egy seggfejé, erre gondolhatott valójában.)
Robson higgadt és elegáns, valódi úriember. Később elviszi a rák. Káromkodni volna kedvünk, mondjuk, leszegett fővel.
Veszteni rossz, vö. cím.
