Néhány éve történt hazánk egyik zenei-művészeti fesztiválján. Egyik este randevút beszéltem meg húgommal egy bizonyos sátornál, de a nagy sokadalomban nem találtam. Telefont nem vette fel, nem hallhatta. Be akartam menni a színpadhoz, de hiába. Ezúttal a nagyszabású fesztivál szervezői elszámították magukat. A hihetetlen tömeg miatt még a sátor környékét sem lehetett megközelíteni. Bent az Apocalyptica húzta-zúzta. Eddigi tompa fejfájásom erős nyilallásokba csapott át, amit a tömeg és a metál zaja ezúttal csak fokozott.
Nem foglalkoztam a fájdalommal, inkább tovább kutattam. A kín egyszerre elviselhetetlenné változott, a hangzavar erősödött. Már nem éreztem, melyik volt előbb…
Fájdalomcsillapító volt a sátramban, de az vagy egy kilométernyi átverekedett tömeggel arrébb volt felállítva. Azonkívül a megbeszélt helyről sem akartam eltűnni. Ekkor már szédültem a fájdalomtól. A közelben egy ott ügyelő mentőautót pillantottam meg, és odaérve bekopogtattam fájdalomcsillapítóért. A fiatal doktor gondos vizsgálattal fogadott, majd közölte nincs tablettájuk, csak injekciót tud adni. Ahol a keményre taposott földet egy öt miliméteres derékalj különbözteti meg az ágyától, ott nem érdemes egy esetlegesen bedagadt tűhellyel együtt aludni. Igazából a maradék kedvemet sem akartam elrontani egy félreszúrt, véraláfutásos szúrással.
- Nem lehet meginni? Úgy nem hat? – vágtam rá az öreg piás hangsúlyával.
- Hatna, csak nem iható. Nagyon keserű.
- Ó, nem lehet rosszabb, mint a kommersz unicum.
Vállat vont, és gyakorlott mozdulattal kitörte az ampulla nyakát. Átadta, de közben odakopogott az ajtón túl lézengő sofőrnek. Ezt nézze meg, ez megissza.
Avatott mozdulattal fogtam hüvelyk és mutatóujjam közé az így soványka hármaspohárnak tűnő üvegcsét. Kissé bizarr volt a helyzet, ahogy a rövid áldomást már kettejük felé mormogtam, és egy hajtásra lehúztam a lét. Valóban nem volt rosszabb, mint a már említett kommersz… Kb. ugyanolyan rossz volt. A cél tekintetében elviselhető.
A doki hamar felocsúdott meglepetéséből és egy pohár vízzel kínált, majd elbúcsúztunk. A fejem hamar jobban lett és a húgom is egykettőre előkerült.
- Te hol voltál, itt kóválygok már egy ideje?! – szegezte nekem a kérdést.
Elégedett grimasszal a mentőautó felé biccentettem.
Lánytesóm tágra nyílt szeme és magasra emelt szemöldöke, engem ismerve, hamar váltott át élcelődő mosolyba:
- A mentőben?! Mit kerestél ott?
- Ittam.
