Kiss László
Május 1-jén kivirul a Liget. Színes nyüzsgés, zsivaj, gyermekkacaj, hangos vidámság, édes mulatság az élet. Céllövöldés kocsik, hullámvasút és forgó, sátrak, hozzájuk asztal és hosszú fapadok, férfiak, nők, vegyesen, csupa jókedv és móka. Könnyebben feltűnik ilyenkor a búslakodó. Rögtön észre is vettem a magában üldögélő kövér Gáspárt.
- Szia, Gáspár - üdvözöltem.
- Helló - válaszolta.
- Te meg mit üldögélsz itt egyedül? - szegeztem neki a kérdést.
- Hát, csak úgy - nézett hülyén.
- Nem, te búslakodni látszol. Talán valami baj van? Mondd el nyugodtan.
Közelebb húzódtam, erősödött a zsivajgás.
- Á, semmi. Hagyjad.
- Na, látom. Mondd csak meg - nyaggattam.
- Semmi különös. Nem fontos, egyáltalán.
- Tehát mégis csak van valami. Na, áruld már el, ne kéresd magad! - nevetgéltem zavartan. Viccből levertem a bézbólsapkáját, mire irtózatosan pofon vágott. Ennyiben maradtunk, sohasem veszekedtünk komolyan.
- Mondom, hogy egyáltalán nem fontos.
- Azért csak ki vele! - hörögtem, és megragadtam a karját.
- Á, csak elhagytam a kisfiamat.
Csörömpölés a dodzsem irányából.
- És nincs meg?
- Nincs.
Elernyedtem.
- Ja, az úgy más. Hozzak sört?
- Hozzál.
- Mit iszol?
- Először nézett a szemembe.
- Kőbányait.
- Hoztam két korsóval.
Aztán hogy hagytad el?
- Nyaggatott, hogy lőjek neki.
- És?
- Lőttem.
- És?
- Hát, közben. Közben eltűnt.
- Aha. Hallottad, hogy az MTK legyőzte a Fradit?
Gondoltam, feldobom. Gáspár gyermekkora óta a kék-fehéreknek szurkol.
- Hallottam.
- Várható volt.
- Igen.
- Egészen jó most az MTK - mondtam, mert még csak 1999 volt.
- Az.
- Egyébként szerintem nem kell ezen fennakadnod.
- Min?
- Hát azon, hogy nincs meg a fiad.
- Ja! Persze - biccentett.
Vattacukorszag.
- Úgy gondolod? - kérdezte aztán. Kérdőn nézett rám, valósággal esdekelve.
- Úgy - feleltem.
- És miért?
- Mit miért? - simogattam meg a combját.
- Miért gondolod úgy?
- Hát mert egy kisfiú, az nem olyan, mint egy egyszerű használati tárgy, egy parafa dugó (ezt erősen hangsúlyoztam) vagy egy, mit tudom én, egy köteg pénz, hogy csak úgy eltűnik, magától.
- Értem - sóhajtott.
Nehezen lélegeztünk, fullasztó hőség volt.
- Mert két helyzet lehetséges. Vagy valami célja volt, és ezért állt egy kis időre odébb, úgyhogy semmit sem tudsz tenni. A másik helyzet most nem jut eszembe. Szóval, ne aggódj.
- Világos, igazad van. Megnyugtattál - adta meg magát.
- Szóra sem érdemes. Egészségedre! - nyögtem.
- Egészségünkre! - nyögte Gáspár.
