A minap előadást tartottam egy szegedi főiskolán. A szabadúszó újságírás örömeiről, nehézségeiről, fény- és árnyoldalairól, s egyáltalán erről a sajátos létformáról beszéltem az ottani hallgatóknak.
Nem először jártam már náluk. Tizenegy éve a vidéki újságírók fővárosi érvényesülési lehetőségeiről faggattak, s akkori lelkesedésük és vendégszeretetük a mostani meghívást is magától értetődővé tette. Sok idő telt el azóta, s nemcsak mert lassan húsz éve rovom hivatásosan a sorokat, hanem mert az utóbbi bő tíz év változásai során gyönyörűen levezethető, miként alakult át a média szerkezete, s hogy változott meg a benne szereplők feladata.
A közszolgálati rádiózásban szerzett tapasztalataim alapján levezettem, hogy a technika fejlődésével hogyan szűntek meg egyes rádiós munkaterületek, webújságírói gyakorlatom alapján azt, hogy az internet széleskörű elterjedésével mily módon változott meg a tér és az idő gyakorlati jelentősége, miként alakultak át lapszerkesztőségek, s a legkülönfélébb magazinok közt lavírozva tapasztalatból is tudom, hogy egy újságíró ma már némi szervezéssel bárkinek, bármiről és bármikor, de legfőképp bárhonnan dolgozhat.
Noha – ha valaki komolyan gondolja – tényleg sok munkával jár, s a közhiedelemmel ellentétben – miszerint ez is olyan, mint a politika és a foci, azaz mindenki ért hozzá -, ennek is megvannak a maga fogásai, tanulni kell, mint bármilyen tisztességes – és tisztességtelen – mesterséget. Az utóbbi évek szakmai felhígulása, tartalmi minőségromlása és radikális eladhatósági megcsappanása ellenére, a pályaválasztási kínálatban mégis is ez az egyik legvonzóbb terület.
Mivel nekem is volt korábban olyan tanítványom, ki azt kérdezte, „hogy lehet a médiában elhelyezkedni?” – elhelyezkedni, nem dolgozni –, így meg is lepődtem, amikor a szegedi hallgatói sorokból arra a kérdésemre, hogy mi jut eszükbe elsőként az újságírásról, az objektív tájékoztatás volt az első felelet.
De annak ellenére, hogy ezek a fiatalok tíz éve még bőven alsó tagozatosok voltak, s most is úgy filmezték az előadás során bemutatott rádiós szalagokat és régi stúdiómagnókat – de még a magnókazettákat is – mintha a Marsról szerzett kőzetek volnának, mégis azt a benyomást keltik, mintha a ma bevettől eltérő értékrendek alapján nevelődnének. Olyanén, amihez viszonyítva az előző néhány év, évtized gyermekei pusztán csak valami kínos tévedés következményei volnának. Hiába, akárhogy vesszük, ők már a kilencvenes évek gyermekei, kiknek a digitális hangvágásról nincs is mit részletezni. Talán mást hoznak magukkal otthonról, mást szűrnek le a világból, talán van még súlya, ereje a tanintézményi neveléseknek.
A hallgatók szervező munkáját tisztes távolból figyelő adjunktusnő pedig olyan keresztkérdésekkel üdvözölt, mik tényleges azonosításra és pontos emlékezetre utalnak, pedig tizenegy éve is csak egyszer találkoztunk, s olyan tiszta szeretetre, mintha azóta is napi kapcsolatban állnánk.
Sallangoktól mentes közvetlensége mégsem kelt tiszteletlenséget a diákok körében, sőt, szemmel láthatóan nem nőnek a fejére, pedig igazán nem írja homlokára érdemeit. Érdeklődése, kérdéseimre adott feleleteit hallgatva pedig bennem is folytonossá lett az a tizenegy éve ott felvett fonal. Mi lehet ez? – tűnődtem el, talán vannak ilyen típusú emberek…
- Miért tartod fontosnak, hogy nálunk tarts előadást, számodra mi a legfőbb átadnivaló? – zökkentett vissza, egy, a beszélgetésünkbe férkőző, arra járó tévériporter, ki sosem fogja megtudni, hogy kérdése erre a rokonságérzetre is rávilágított.
Mert a magatartás, a szemléletmód a titka. A felszínen áthatoló, a feleslegessel nem foglalkozó lényeglátásé, mi a jelenben olyan ritka, de ami talán az utódoknak még idejében átadható.
