Egy-egy település, közigazgatási státusától függetlenül, akkor vált igazán várossá, amikor kiépült a polgárai életét megkönnyítő infrastruktúra. Városlakónak az érezhette magát, aki kövezett utakon és járdákon közlekedhetett, aki este megvilágított utcákon ballaghatott haza kedvenc kávéházából. Gyulán a járdaépítés az 1870-es években vett nagyobb lendületet: 1872 és 1875 között több mint 20 000 öl járdának való pallót vásárolt a város. Majd következett a téglajárdák időszaka, és 1890-ben a városháza előtt lerakták az első betonjárdát.
Noha szépen gyarapodott a pallózott utcák száma, sáros időben nem volt egyszerű a közlekedés – dokumentálja ezt egy kis történet az 1880-as évek közepéről. 1886 februárjában az évszakhoz képest meleg, csapadékos idő volt, a város kövezetlen útjait sártenger borította. Számolt ezzel az a család is, amelynek három hölgy tagja – nagymama, anyuka, nagyleány – egyik nap úgy döntött, hogy a fél várost „keresztülutazva” elmennek a vasútállomáshoz közel fekvő Kádár-féle gőzfürdőbe. A baj csak az volt, hogy a járdákat is telehordták sárral, s a hölgyek húzódoztak a gyaloglástól. A fiákeres hajlandó lett volna befogni, ám a helyzetre való tekintettel arcátlanul magas viteldíjat kért.
Nem volt mit tenni, a három hölgy elindult gyalog, kis idő múltával rájuk mosolygott a szerencse: felbukkant mellettük az éppen Gyulán állomásozó cirkuszosok apró lovakkal vontatott kocsija. Az üzlet pillanatok alatt megköttetett, a mutatványosok néhány hatosért vállalták, hogy elviszik a kis csapatot a gőzfürdőbe. Már a vasútállomás közelében jártak, amikor megtörtént a baj: a kis kocsi egy különösen sáros részen olyan mélyre süllyedt, hogy a lovak mozdítani sem tudták. Az utasok a mély sár miatt kiszállni nem mertek.
Percek alatt csődület támadt, tréfák és jó tanácsok egyaránt röpködtek a sár fogságába esett asszonyok felé. Végül akadt egy nyalkának mondott bátor fiatalember, aki vállalkozott arra, hogy a hölgyeket ölben kihozza a szárazra. Mondanom sem kell, az eladósorban lévő lánnyal kezdte, de rosszul mérte fel az erejét. A gavallér lelkű legény fele útnál megingott, tett még egy-két lépést, amikor a leány jobbnak látta kiugrani megmentője kezéből, és cipőjét elhagyva saját lábán gázolt ki a járdára. Lapáttal halásztak a sárban, de a cipellő nem került elő. Ezek után a fiatalember második fordulóra nem vállalkozott, a mama és a nagymama órákat töltött a kocsin, mire komolyabb apparátussal kiszabadították őket.
A jól mesélhető történet gyorsan körbeszaladt a városban, a „Békés” újságírója lapjában megírta – s megőrizte nekünk.
