Kitört az autóm egyik első fényszórója. Ami az átlagosnál azért egy fokkal kellemetlenebb, mert annál ritkább, hogy az első szembejövő autósbolt polcáról leemelve pótoljam, másrészt mert utaznék, így határidőre kell orvosolnom a problémát.
Van ugyan jól működő márkaklubunk találkozókkal, külföldi utakkal, internetes fórumokon adott szerelési tanácsadásokkal, alkatrészcserékkel, s van szakbolt is, ahol – igaz, aranyáron, de – minden mindig beszerezhető.
Így ha valami nem is feltétlenül egyszerű, semmiképp nem lehetetlen.
Az idő szorítása miatt egyszerre néztem fórumot, s szaküzletet, de első blikkre a szokott helyen alkatrészt három éve senki nem cserélt – az oldalt azóta nem néztem, amióta magam szerzem kellékeimet egy erre a célra vásárolt alkatrész-autóból, mi kereklámpás, nekem meg szögletes kell –, és a boltban is csak kétnapi zaklatás után nyögték ki végre: 99%, hogy nem is lesz.
Kerestem hát egy aktív fórumot, és éterbe kiáltottam gondomat.
Akadt is jelentkező, ki még aznap dobozolta, s postára adta, életben tartva vészesen közeledő autós utazásomba vetett pislákoló hitemet.
Két napig ültem az ablakban zöld postakocsit lesve, mikor az utolsó nap délutánján, reményvesztett menetrend-tanulmányozásomból a csengő hangja zökkent ki. A kapuban zöld ruhás férfi, kezében „A” csomag. Pénztárcával kézben rohanok, hogy átvételkor fizessem, de meglepetésemre számla helyett csak hárító fejrázás van, nem tartozom semmivel: ajándék.
Értetlenkedem még kicsit, s fejben számon kérő hozzászólást fogalmazok, miközben a csomagolás papírját tépem fel - lábaim már a garázs felé visznek -, mikor megdermedek: a frissen kapott foncsor üvege törött. Hiába a nagy igyekezet, nem csináltunk semmit.
Mint a mesebeli lány a király ajándékával: adott is, meg nem is.
Tapintatosan akarom tudatni a tényt, ezért a fórumra írt örvendezésemben melléklem elektronikus címem, jelezve, hogy arra várom a lámpa megvételi árát azzal a még titkolt szándékkal, hogy amikor már tudom a fizetendő összeget, közlöm a tényt, s dupla árat küldve rendelek még egy foncsort, arra kérve, hogy ezúttal már TÖRÉKENY-ként legyen feladva.
De nem számoltam azzal, hogy lovagias segítővel állok szembe, kinek ez a lámpa „csak úgy” kallódott otthon – ahol külön üzletet tart fenn hasonló cikkek árusítására -, Ő örül, hogy segíthetett, a postaköltségért meg meghívom egy bambira nyáron, a hódmezővásárhelyi találkozón.
Ez szép, de lámpa híján nem tudok majd ott lenni.
Mire bármit tennék, a fórumot gratulálók tömege árasztja el, mondván „ez ám a sporttársi magatartás”, s hogy segítőm „egy igazi úr ebben a zaklatott XXI. században”, s naná, hogy menjek nyáron találkozóra, megnéznének engem is, autómat is. Egyesek még kocsim megvásárlási körülményeire is emlékezni vélnek, meg arra, amikor külön engedéllyel jutottunk be autónk anyaországi gyárába, hogy ott megnézhessük a futószalagról legördülő első példányokat és más prototípusokat, amiről később több lap hasábjain is beszámoltam.
Ezek után pláne nem írhattam meg a történteket, legalábbis ott, a nyilvánosság előtt nem. Segítőm köztiszteletben áll, jó hírére nekem is vigyáznom kell.
De hogy legyen mégis lámpám?
Kérjek álnéven, vagy rendeltessek egy ismerőssel másikat? Találkozókon jó, ha százan vagyunk, azonnal feltűnik egy idegen, s ha annak is foncsor kell, könnyen gondolnak valami járványra, s előbb-utóbb úgyis minden kiderül.
A legrövidebb – ha nem is a legkönnyebb – út mindig az egyenes, ezért tollat fogtam, s papírra vetettem e bakit – minden tapintatot és fogalmazási készséget bevetve -, s postáztam újabb rendelésemet.
Igaz, így elvész az ajándék öröme, de hátha helyébe léphet a gondtalan közlekedésé.
