Egy cukrászdában találkoztam a régi ismerőssel, aki évekig edzősködött különböző korosztályú gyermekcsapatoknál, különböző városokban. Emlékszel? Amikor Szombati Gyuri bácsi megyei válogatót tartott, egy álló nap mentek a mérkőzések, olyan sok gyermek akart focista lenni. Hányan mentek el sírva a pályáról, mert nem feleltek meg. Aztán dühödten hangnemet vált, hogy elege lett, befejezte. Képzeld, jön az apa, betesz egy tízest a zsebembe, mondja, a gyereknek játszani kell. Szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől, persze visszaadtam rögtön. Nem egyszer fordult már elő ilyen. Undorító. Persze van, aki elfogadja, sőt sokan talán már el is várják. A gyerek meg kit érdekel, csak az a lényeg, hogy ne sérüljön a lelke. Még véletlenül se szembesüljön a kudarc élményével. Gyermeki naivitásukkal nem tudják, hogy vállalkozó apuci a háttérben tevékenykedik. Aztán, amikor kikerül a nagy betűs életbe, sorra kapja majd a „pofonokat”. Mindegy, a gyerek játszik, és csak ez számít. Hidd el, mindenhol ez megy már. Más lett a világ…
Én pedig döbbenten ülök magamban a gondolataimmal. Tényleg ez volna a megoldás? Kedves szülők, vajon lesznek így valaha nálunk Ronaldinhok?
