Napokkal később visszatekintve szinte rá is kérdezünk: „Micsoda? Ó igen, az ünnep, a húsvét!” Vajon kire, melyik meghatározás érvényes? „Kint voltam a kertben, bezártam az ajtót, engem ne háborgassanak”, vagy „kirándulni mentünk a családdal”. Esetleg: „végre volt időm behozni a lemaradást a munkámban”. Melyik válasz az Öné?
Alig foglalkozunk valamit azzal – a pogány, természeti ünnepi voltán túl –, hogy ez a kereszténység legnagyobb ünnepe, amikor az egyház azon örvendezik, hogy Jézus a halálból feltámadva egyrészt minden embert megmentett a bűntől, másrészt megmutatja Isten emberrel való tervét: a halál hatalma alatt álló régi emberből új, megszentelődött embert teremt az örök életre.
De mi már erről semmit sem tudunk. Nem merünk benne maradni a fényben – szinte bele menni se –, inkább folytatjuk tovább vándorlásunkat, kimenekülve a szeretetből.
„Jobban szeretsz engem, mint ezek?” – kérdezte Jézus attól a Pétertől, ki háromszor elárulta. Sőt, kínosan nyaggatja, mert háromszor is megkérdi, miután üdvözülve visszatért a szellemházból, halála véres helyszínére. Miért kérdez illetlenül, szánalmasan, koldusul? És mit lehet erre felelni? És Ő vajon szereti még Pétert? Miért fontos mindez egyáltalán neki, az Isten fia számára? S miért mindennél fontosabb, mondhatni létkérdés ez?
Mert ha Péter nem szereti, értelmetlen volt a kereszthalál, nem történt meg a találkozás. Mert szeretni csak kölcsönösen lehet, a szeretet ugyanis viszonyrendszerben áll. S szeretetünket azokra is ki kell terjesztenünk, akikkel nem élünk bensőséges viszonyban, s azokért is vissza kell jönnünk, kiket köznapi értelemben gyűlölünk.
Na, épp ezektől a „nagy szavak”-tól kezdünk ma már ásítozni, s unottan másik rovatra kattintani, miközben kimondatlanul és megfogalmazatlanul az egymás számára adott jelekből mindannyian pontosan tudjuk, hogy kik vagyunk egymás számára.
Mert – a hétköznapi káosz ellenére – a nagy rendszerben még ma is benne lakozik a rend.
Így a feltámadáskor ajándékozott békében is. Ahogy Szent Ágoston mondja: „a béke a rend nyugalma”.
Béke Istennel, önmagammal, környezetemmel.
János evangélistában az emberi személyiség minden rétegét megérintette a feltámadt Krisztus győzelme: értelmével meggyőződött róla, szeretete átjárta érzelemvilágát, hite pedig a későbbi legnagyobb áldozatokra képesítette.
Az istenszeretet lényege törte össze a bűnnek, gyűlöletnek, halálnak bilincseit, ezért Neki föl KELLETT támadnia a halottak közül.
De mit mond a mai kor emberének a Húsvét ünnepe?
Átjárja még a hívek életét a bizonyosság?
Aki a feltámadás hitében él, az már lélekben feltámadt. Nem etikus minden gaztettünket azzal a gondolattal elkövetni, hogy a végén majd azt mondom: „bocs”, és minden meg lesz bocsátva. Mert a kárhozás és a feltámadás már életünkben elkezdődik.
S akinek mindennapjaira kivetül az élet értelmének, az üdvösségnek a reménye, az másként dolgozik, másként pihen, más válaszokat ad az élet nagy kérdéseire is.
De a hitüket vesztett emberek már nem bíznak senkiben, és bennük sem bízhatnak. Nekik marad a pillanat hedonizmusa, a mindent birtokolni akaró korrupció és az azt befedő hazudozás.
Lélekben fel tudunk-e támadni? Ez az aktuális kérdés így tavasztájt, húsvétkor, s napokkal azután is, sőt, minden nap.
A válasznak pedig kötelességünk IGEN-nek lennie. Mert feladatunk erről tanúskodni. Csak így lehet jobb körülöttünk a világ.
Az erkölcsi megújulás nélkül nem lehet talpra állni.
Meggyőződésünknek pedig szilárd talajra kell hullni, hogy van értelme a jónak, és hogy az a földi értelmen is túlmutat. S mindegy, hogy ezt keresztényi túlvilágnak, vagy - a mostanában oly divatos keleti bölcseletre hivatkozva – karma törvényének nevezzük. A föltámadásban, a megújulásban kell hinni. Krisztuséban, a természetében, magunkéban egyaránt.
Hogy ez mutatkozzon meg a magok elültetésében, az új életek kezdetében, a családi együttlétekben, kirándulásokban, beszélgetésekben, munkavégzésünkben, ünnepeinkben, s így, napokkal ünnep után is.
