Mondja Attila a múltkor, hogy ő előre elnézést kér, megint,
de nagyon-nagy nehézségek árán, sőt azt hiszi, egyáltalán nem tudja magába fojtani a benne mostanság föl-föl, mi több: följebb merülgető filozófiai jellegű, mégis inkább költői-retorikai kérdést,
ezért ő most hangot ad, neki most elkerülhetetlenül és visszavonhatatlanul a tettek mezejére kell lépnie, kimondásilag,
miszerint a rádióban, ha emlékezete nem csalja meg őt, azon a hogyhívjákon, azon a na, tudom, melyiken, azon az egyetlen normálison, amelyiken beszélgetések meg egyéb művészeti műsorok szoktak lenni, és ő kéri a tévékettő-rajongókat, meg a slágerrádiósokat, ertéelklub, satöbbi, ne orroljanak meg rá, de, Kern András nem pontosan idézett, ám megfontolandó szavaival élve, ami nagyon nem jó, az nagyon nem jó,
szóval, hogy abban a rádióban, az ő kedvenc műsorában, de szerinte, tűnődik el egy momentumocskára, a tévében is így van, focimeccsek szünetében,
szóval a valamirevaló, hiszen, fűzi hozzá ártatlan arccal, bizonyosan van olyan műsor, ami semmirevaló, adásokban, amikor elhalkulnak a felek, és szünet van, pauza, meg emésztgetés, tehát hogy ott, akkor, amikor két gondolat között, akár gyakorlott hippi, beáll a gondolatnyi csönd, szóval olyankor, mondja már meg neki valaki, és tényleg bocs, mért olyan kurva hangos a zene.
