Ray Bradbury amerikai író a múlt század harmincas éveiben kezdett írni. Az elsők között volt, akik a sci-fit az irodalom rangjára emelték. 1953-ban adták ki Fahrenheit 451 című kisregényét, amelyet Francois Truffaut vitt filmre (újabban Mel Gibson cégét is foglalkoztatja az újbóli megfilmesítés gondolata). Bradbury látnoki erővel vetíti elénk több mint fél évszázaddal előbb azt az elgépiesedett, mechanizált technikai civilizációt, amelyben ma élünk, és amelynek „kiteljesedése” még előttünk áll. Víziójában a könyv tiltott dolog, a tűzoltóságból lett tűzőrség feladata a könyvek felkutatása és elégetése. A tűzhaláltól a könyv olvasója, tulajdonosa sem menekül. A nyomasztó utópiában a rohanó embereket a média irányítja; a tévéfalon megjelenő „család”, a mai televíziós szappanoperákon is túlmutatatóan, interaktív. A Bradbury által fantáziált technikai eszközök – a mobiltelefon, a száguldozó autócsodák, a személyes szabadságot korlátozó elektronikai mütyürkék – ma már hétköznapi életünk „természetes” használati tárgyai. Szinte minden megvalósult abból, amit Bradbury megálmodott, egyetlen egyet kivéve: a tűzoltóságból nem lett tűzőrség, és ez a jövőben sem fog bekövetkezni. Nem kell betiltani a könyveket, ugyanis egyre kevesebben olvassák azokat.
