Gyulai Hírlap - Bod Tamás: „A holokauszt óta, zsidó polgárai nélkül ez a város már nem az a város”

Az eseményen imák hangzottak el Fekete Lászlótól, a budapesti Dohány utcai zsinagóga főkántorától, és gyászbeszédet mondott Markovics Zsolt, a miskolci zsinagóga főrabbija.

„Elfelejteni a halottakat hasonló volna ahhoz, mintha másodszor is megölnénk őket” – idézte Elie Wiesel író szavait a főrabbi, majd aláhúzta: „nekünk feladatunk és kötelességünk emlékezni és emlékeztetni, azonban az közel nem mindegy, hogy a halottaink fájdalmát, a magunk fájdalmát és gyászát hogyan használjuk fel az emlékezésben”.

„Nyolcvankét évvel ezelőtt Gyula városának a kútja pusztult el. Az a kút, amely életet adó forrás volt, amely vizet adott, amely lehetőséget adott bárkinek, aki e közösséghez tartozott” – mondta a főrabbi, emlékeztetve Mózes testvérének, Mirjámnak a történetére.

„Akik meghaltak, akiket deportáltak, száműztek, Auschwitz lágerébe küldtek, akik ellen meghozták a zsidótörvényeket, és akiket kifosztottak mindenükből, azok nem voltak próféták vagy prófétanők, azok egyszerű emberek voltak, akik semmi mást nem tettek, mint keresték annak a városnak a békéjét, amely a szülőföldjük, az otthonuk volt, amelyért tettek és cselekedtek. Egyetlen dologért vitték és pusztították el őket: mert zsidónak születtek” – fejtette ki.

Aláhúzta, az emlékezők nemcsak azokat siratják, akiket elvittek, elpusztítottak, hanem az elmúlt évtizedek fel nem nőtt generációit is, „akik tettek volna ezért a városért, ezért a közösségért”.

Hangsúlyozta, az elpusztítottak emléke arra tanít bennünket, hogy legyünk emberek, tegyünk jót, tiszteljük egymást. „Soha ne azt keressük, mi az, ami elválaszt, hanem mindig azt, mi az, ami összeköt” – tette hozzá.

Bod Tamás beszéde elején a gyerekkorát Berettyóújfalun töltő Kossuth-díjas író, Konrád György önéletrajzi regényéből, az Elutazás és hazatérésből idézett. Megjegyezte, „ilyen színvonalú visszaemlékezés nem született a gyulai zsidó közösség révén a holokauszt helyi történéseiről”.

„Egy rendhagyó és borzalmas szellemi túrára hívom önöket, egy világraszóló tragédia és halálsorozat megidézéseként. Gyulán is a pokol kapui nyílottak meg, amikor 1944. május elején Békés megyében – s így az akkori megyeszékhelyen, Gyulán – megkezdődött a zsidókényszerlakhelyek kijelölése és kialakítása” – fogalmazott.

Emlékeztetett, Gyula város akkori polgármestere, Korossy Albert öt gettóbizottságot állított fel, valamennyiben két képviselő-testületi tag, egy városi alkalmazott és egy rendőr tevékenykedett. Koordinálásukkal naponta négy-öt családot szállítottak a három gyulai gettóba, a fuvardíjat pedig a helyi zsidó hitközséggel téríttették meg.

Az újságíró azt is felidézte, még a gyulai gyermekmenhely vezetőit is felszólították arra, hogy a vonatkozó jogszabály alá eső zsidó gyermekeket szállítsák be. „Annyit tudunk, hogy három gyerek életét sikerült végül megmenteni” – tette hozzá.

Elmondta, a Békési megyeszékhelyen, Gyulán az 1941-es népszámláláskor 510 zsidó vallású, valamint 39 nem izraelita vallású, de zsidónak minősített személyt jegyeztek fel.

Bod Tamás arról is beszélt, hogy egy korábbi, Magyar Narancsban megjelent cikkében – amelynek elkészítésében Sáfár Gyula, a vármegyei levéltár igazgatója és Kereskényiné Cseh Edit főlevéltáros segítette – többek között arra kereste a választ, hogy állították fel a gettókat Gyulán, és a hatóságok mennyire voltak megértők, amikor a gettóban lévő gyulai zsidók valamilyen kéréssel fordultak hozzájuk. „Kiderült, hogy ez nagymértékben függött az empátiától, a szociális érzékenyégtől és az emberségtől” – mondta.

Mint kifejtette, annak ellenére, hogy „a gyulai zsidók a környezetükhöz képest igen nagy fokú asszimilációs készséget mutattak a vészkorszakot megelőző időszakban, a város vezetésétől roppant kevés segítséget kaptak”. Hozzátette, ez már a német egységek 1944. áprilisi bevonulásakor is megmutatkozott: lakásokat, bútorokat, ágyneműt kellett ellenszolgáltatás nélkül átadni és beszolgáltatni. „Naponta érkeztek követelések, írógépeket, kerékpárokat, élelmezéshez szükséges mindenféle kellékeket, fűtéshez szenet kellett pillanatokon belül átadni” – hangzott el.

A gyulai és a környékbeli zsidókat 1944. június 16-án szállították két teherautón és negyven szekéren a békéscsabai gyűjtőtáborba, nagyrészüket Miskolcon és Kassán keresztül vonaton Auschwitzba vitték. Okmányleveleik megsemmisítése arra utal, hogy a hatóságok nem számítottak a visszatérésükre – elevenítette fel az újságíró.

Arra is emlékeztetett, hogy Gyulán és Békéscsabán is számos igénylés érkezett zsidó lakásokra, üzletekre, árukészletekre, egyéb ingóságokra. Az orosz hadifogságból hazakerült zsidó munkaszolgálatosok azonban 1944 őszén folyamatosan érkeztek haza, megalakították a zsidó tanácsot, majd a hitközséget, és megpróbálták begyűjteni a kintlévőségeket. A lakosság ezt vegyes érzelmekkel fogadta, „kifejezett ellenszenvvel azok, akik részt vettek a fosztogatásban, de sok együttérzéssel és segítőkészséggel is fordultak feléjük”.

„Több mint nyolcvan év után sem tudjuk felmérni, mit veszített ez a város zsidó polgárainak, mestereinek, gyárosainak, orvosainak, ügyvédeinek újságíróinak, asszonyainak és gyermekeinek elvesztésével. Ezt az űrt már soha nem tudjuk emberekkel, munkájukkal, eszükkel, szorgalmukkal, intellektusukkal, álmaikkal, törekvéseikkel, gondolataikkal és eredményeikkel megtölteni” – húzta alá Bod Tamás.

Mint kifejtette, azután, hogy a gyulaiakkal teli vonatszerelvény Békéscsabáról Auschwitzba ért, „bekövetkezett a város történelmének legsötétebb napja”. „Az egy nap alatti emberveszteség még soha – sem a gyulai várostrom, sem az ide betörő pestis- és kolerajárványok alatt – nem volt annyi és akkora, mint éppen ekkor” – hangsúlyozta.

Az újságíró beszéde végén „egy kiábrándító és nyugtalanító ellentmondásra” hívta fel az emlékezők figyelmét. „Nem lehet minden évben eljönni ide, a gyulai zsidó temetőbe, és fejet hajtani az ártatlanul meggyilkoltak emléke előtt, és nem lehet egyszerre tűrni, hogy egy 1932-es döntéssel és egy három évvel későbbi aktussal, 1935-ben Gömbös Gyula fasiszta miniszterelnök ennek a városnak a díszpolgára lett, és máig az” – jelentette ki. (A gyula.hu oldalon és a Wikipédián található információk alapján Gömbös Gyula 1933-ban kapott díszpolgári címet Gyulán – a szerk.)

Úgy vélte, „a gyulai képviselő-testületek sorának 1990 óta adóssága van ebben a kérdésben”, megjegyezte ugyanakkor: „felelősségem nekem is van ebben, mert egy szem ellenzéki képviselőként 2014–19 között – igaz, az esélytelenség terhével – nem kezdeményeztem ezt” (a díszpolgári címtől való megfosztást – a szerk.).

Mint mondta, most a város polgáraként erre tesz javaslatot; „a múlt egy aktuálpolitikai döntése nem lehet örökérvényű, a hiba pedig orvosolható”. „Meg kell fosztani a címtől az arra érdemtelent, még akkor is, ha ő nem a gázkamrák antiszemitizmusát képviselte. Hogy 1944-ben pontosan mit és hogyan képviselt volna Gömbös Gyula, arra – korai halála miatt – a választ nem tudjuk. A többi néma csend” – zárta a beszédét.

A megemlékezés végén az egybegyűltek a hagyományok szerint kavicsokat helyeztek el az áldozatok emlékhelyénél.