Gyulai Hírlap - A gyulai zsidóság elhurcolásának 81. évfordulójára emlékeztek

A fürdővárosi önkormányzat és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) által szervezett eseményen Markovics Zsolt, a miskolci zsinagóga főrabbija tartotta az emlékező szertartást. „Újból itt vagyunk, hogy a következő percekben együtt és közösen emlékezünk meg a gyulai zsidóság tragédiájáról. Történetek százai, kimondott szavak és mondatok, az eltitkolt múlt, a csend, a némaság, a fájdalom, ami ezeket a perceket jelenti” – fogalmazott, majd egy zsidó anya és egy rabbi történetét osztotta meg a megemlékezőkkel.

A szertartást követő beszédében Bengery Zsoltné kiemelte: a katolikus gimnázium múltja sok szállal kötődik a Gyulán élt zsidókhoz. Az iskola 81 évvel ezelőtti értesítőjében ott szerepel az 1943–44-es tanév izraelita vallású tanulóinak névsora: Keszt Gábor, Szűcs Lajos, Gál István, Oláh Péter, Práger Tibor, Wertheim Imre, Gara Imre, Lusztig Imre, Ritter János, Tanai Tibor, Wertheim Róbert, Klein Tibor és Erdélyi László; a következő tanévben az ő neveik már nincsenenek felsorolva az évkönyvben – mutatott rá.

Kifejtette: a beszédre készülve a Gyulai zsidóság emlékkönyve című kiadványt lapozgatta, amelynek képeiről „csend áradt”. „Mintha eltűntek volna a hangok a büszke anya mosolygó szájáról. Mintha elnémult volna az ünnepi tömeg és a csillagot viselő jól öltözött hölgy. Mintha a nagyapától és a komoly férfiemberektől megvonták volna a szót” – sorolta.

Mint mondta, megdöbbentő volt ez a csend, „ismerve a zsidóság tragikus történetét a nagyon is zajos huszadik században”.

„Mert tudjuk az emlékkönyvből is, hogy a dualizmus korában, legalábbis törvényi szinten, megvalósult egyenjogúság, és az ehhez is kapcsolható fellendülés után a huszadik század első fele igazi vészkorszak volt a gyulai zsidóság számára is. A numerus clausus, majd a második világháború árnyékában elfogadott zsidótörvények nemcsak hátrányosan különböztették meg a zsidóságot, de ellehetetlenítették emberhez méltó életét is. Aztán jött a munkaszolgálat, a gettósítás, a holokauszt és Auschwitz” – idézte fel.

Emlékeztetett: a koncentrációs táborba hurcolt gyulaiak közül kevesen térhettek vissza, a katolikus gimnázium 13 diákja közül hárman maradtak életben.

„Hiába keresünk végső okokat arra, hogy megtudjuk, miért némultak el ezek a képek. Mondhatjuk, hogy a náci diktatúra az oka, ami haláltáborokkal, a »végső megoldás« programjának meghirdetésével véghezvitte a világtörténelem egyik legnagyobb népirtását. Mondhatjuk, hogy a rossz oldalra álló – már ha egyáltalán létezett jó oldal – magyar politikai vezetés az oka annak, hogy a hitleri Németországot kiszolgálva hazánkban is elindult a zsidóüldözés. Kereshetjük az okát a századok során hol gyengülő, hol felerősödő, pogromokban, kirekesztésben, sőt hivatalos törvényszövegekben előbukkanó antiszemitizmusban, amely annyira megfertőzte a két világháború közötti életet, hogy még a legünnepeltebb művészeink is képesek voltak zsidóellenes kirohanásokra. Vagy kereshetjük abban is, hogy amikor szükség lett volna rá, nem szólalt fel senki a barbárság ellen, mert féltek, mert úgy gondolták, hogy a gonoszságnak ilyen pokla sosem történhet meg. Nincs rá egzakt, matematikailag pontos válasz, hogy miért némultak el a képek, csak azt tudjuk, hogy elnémultak” – hangzott el a beszédben.

Bengery Zsoltné hangsúlyozta: „ahogy a budapesti gettó egykori kényszertemetője helyén ma játszótér működik, és a borzalmaknak gyereköröm vette át a helyét, úgy vette át Gyulán a zsinagóga csendjét egy zeneiskola, a Braun-villa hallgatagságát egy óvoda, és a zsidóudvar helyén így épülhetett fel a Szent Gellért-tornacsarnokunk, de az eredeti homlokzati fal megmaradt, örök emléket állítva”.

Leszögezte: rajtunk áll, „hogyan szólalnak meg újra a régi fényképek”. „A mi hangunkon kell beszélniük, hogy elmondják történeteiket” – tette hozzá.

„Nem végső okokat kell keresni a borzalmakra, és nem úgy kell történészi hidegséggel, apró tények keresgélésével előhozni a múltat, mint egy elfeledett civilizáció halott, a mai kornak semmit sem mondó emlékeit. Hanem figyelve, szívünkkel figyelve hangjukra” – zárta beszédét a főigazgató.

A megemlékezésen Seres Rita, a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Kollégium tanulója, Szabó Hunor, a Nicolae Bălcescu Román Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium diákja, a Jaffa zenekar, valamint Kolarovszki Dóra adott műsort.

Az esemény végén Markovics Zsolt mondott kádist, majd az egybegyűltek a hagyományok szerint kavicsokat helyeztek el az áldozatok emlékhelyénél.