Gyulai Hírlap - A gyulai zsidóság elhurcolásának 80. évfordulójára emlékeztek

Nyolcvan évvel a holokausztot követően egyetlen feladatunk van, hogy emberek legyünk, hibákkal, problémákkal, ugyanakkor érző szívvel és lélekkel – hangsúlyozta Markovics Zsolt, a miskolci zsinagóga főrabbija június 30-án a fürdővárosi izraelita temetőben, a gyulai önkormányzat és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) megemlékezésén.

Markovics Zsolt a gyulai zsidóság elhurcolásának 80. évfordulójára emlékező szertartáson kifejtette, a holokauszt túlélőinek és az érintettek mindegyikének megvan a személyes tragédiája. Saját történetét felidézve elmondta, családjának 56 tagját vitték el 1944. április 16-án a kárpátaljai gettóba, majd onnan Auschwitzba, közülük mindössze hárman tértek vissza: egyik nagybátyja, a nagyapja és a nagymamája.  

„Nyolcvan éve válaszokat keresünk, és a kérdésünk mindig ugyanaz: miért?” – fogalmazott, majd hozzátette, bármennyire is fáj, bármennyire is érthetetlen, nyolcvan év távlatából ki kell mondani: a miértre nincs válasz.

„Évek, évtizedek teltek úgy el, hogy azt kerestük, hol volt Isten Auschwitzban. Eldobtunk mindent, megtagadtuk hagyományainkat, szokásainkat, mindazt, amelyet drága szüleinktől tanultunk, mert azt hittük, hogy van válasz arra, hol volt Isten” – mondta a főrabbi, hozzáfűzve, hogy sem erre, sem arra nem találtak választ, hol volt az ember Auschwitzban.

Markovics Zsolt rámutatott: a gyulai zsidó közösséget, amely a városban élt, alkotott, és dolgozott, az embertelenség pusztította el.

„Talán ma tudjuk, hol van Isten, mert a teremtő ott rejtőzik valamennyiünk szívében és lelkében. És talán a 80. évfordulón azt is tudjuk, hol van az ember. Az emberek itt ülnek előttem, ti vagytok azok” – hangzott el a megemlékezésen.  

Legyünk olyanokká, mint a Mindenható; „teremtsük meg az embert, aki él és dolgozik, aki tud szeretni, tud tisztelettel lenni a másik iránt, tud tolerálni, aki el tudja fogadni azt, ha valaki más, ha valaki nem úgy él vagy nem úgy gondolkodik, ahogy ő” – szólt az emlékezőkhöz a főrabbi.

A szertartást követően Zámori Ida, a Gyulai Erkel Ferenc Gimnázium és Kollégium főigazgatója mondott emlékbeszédet, melynek elején a 13 éves, Auschwitzban elhunyt Heyman Évának tulajdonított naplóból olvasott fel részleteket.  

„Nyolcvan év telt el azóta, hogy a zsidóságot elhurcolták otthonaikból, életükből, mindennapjaikból. S bár a régi házak helyett újak épültek, s az emlékektől poros utcákat már rég lemosta az eső, mély fájdalmunkat az idő múlása nem enyhíti, nem tudjuk feledni a borzalmakat, az embertelenséget, a megbocsáthatatlan kegyetlenséget” – húzta alá.

Hozzátette: ahogyan mi, emberek, úgy a püspöki kert fái sem felejtenek, „emlékeznek arra, amint a tizenhárom éves Éva áhítattal hallgatja nagyapjának bölcs gondolatait a parkban sétálva, megállva a súlyos ágaktól roskadozó öreg tölgyfa alatt: Látod, Évike! Ez a fa itt az öröklét jelképe. Koronáján a lelkek járnak táncot, a gyökerei a halottakhoz érnek, a törzse az út, amin járunk”.

E fának, amely ma is itt áll előttünk, mindannyian a részei vagyunk azzal, hogy itt születtünk, itt szeretünk, itt álmodunk, itt élünk és emlékezünk – fogalmazott a főigazgató.

Hangsúlyozta: a múlt felidézése mellett a jövőbe is kell tekintünk. „Emlékeznünk kell a borzalmakra, hogy soha ne ismétlődhessenek meg. Emlékeznünk kell a bátorságra és a túlélésre, hogy erőt meríthessünk belőle. Emlékeznünk kell a szeretetre és az összetartozásra, hogy közösségünk továbbra is erős és egységes maradhasson. Ez a jövőbe vetett hitünk segíthet át minket nehézségeinken” – szögezte le.

A megjelentektől azt kérte, gondoljanak azokra, tisztelegjenek azok előtt, akik miatt összegyűltek. „Engedjük, hogy a fa koronáján táncoló lelkek, a gyökerek mélysége és a törzs szilárdsága vezessen minket utunkon” – zárta szavait.

Az esemény végén az Erkel-gimnázium diákjai és tanára adott emlékműsort, majd Markovics Zsolt mondott kádist, és az egybegyűltek a hagyományok szerint kavicsokat helyeztek el az áldozatok emlékhelyénél.