Magam is – ahogyan még nagyon sokan ebben a világban – ruhavásárláskor előnyben részesítem a turkálókat. Nemcsak mert az árak sokkal emberibbek a márkaboltokhoz képest, hanem mert olykor-olykor egyedi és különleges darabokat is meglelhet ott az emberfia, sokszor jobb minőségben, mint bárhol.
Általában akkor térek be az említett üzletekbe, amikor úgy alakul, rapszódikus időpontokban, például ebédidőben, munka után, hétvégén. Eleinte észrevettem bizonyos furcsa hangulatot, amelyekről nem sok tudomást vettem, mondhatni megszoktam őket. Jellemző a nyugodt, csendes légkör délutánonként, az eladó általában takarít, higgadt ráéréssel és tapintatos segítőkészséggel kérdez, ha tanácstalanul lődörgök a ruhák között. Eközben is sepreget, felmos... A kövezetet időnként sűrű, sötét cseppek pöttyözik és csíkozzák...
Profi turkálólátogató húgom egyszer azzal állt elő, hogy tartsak vele hétfőn reggel, hiszen akkor sokkal több a választék, sokkal jobb a felhozatal. Amint módomban állt, vele tartottam. Már akkor furcsállottam, hogy majd' félórával nyitás előtt kellett odaérkezzünk a bolthoz.
Még félálomban álltunk be a már akkor jó pár méteres sorba és vártuk a nyitást. Az kiírt időpontban ki is nyílt a kétszárnyú üvegajtó, ami félig a benti alkalmazott által történt, félig-meddig a kinti tömeg nyomott be. Meglepődni nem volt időm, mert a környezetem megáradt folyamként sodort a boltba.
Hamar sűrű porfelhő ült a kis helyiségbe, amiben – mint kiscsirkék a földből a gilisztát – sokszor ugyanannak a ruhadarabnak a két végét ráncigálták a dobozokból a keresgélők. Álmosan fordultam a cipők felé. Lehajoltam egy alkalmasnak tűnő lábbeliért, mire egy hölgy elkapta előlem, eközben határozottan félrelökött. Előzékenyen bocsánatot kértem tőle, mire ő válaszként vérben forgó szemekkel vicsorgott és morgott rám.
Ahogyan még több vendég jött, a harc csak nőtt. Végül úgy tűnt, már az álltó helyemért is meg kell küzdenem. Az egyik foglalt, félig nyitott öltöző előtt egy borostás, középkorú férfi ült az egyetlen széken, egykedvű tekintettel nézett maga, végtagjain mindenféle ruhadarab lógott. Rezzenéstelen tekintettel és mozdulatlanul tűrte, ahogy neje időnként leakasztott róla egy-egy blúzt, majd visszadobott rá egy másikat, az sem zavarta, hogy néha a fejére, vagy a fülére akadtak a rongyok. Nem bírtam a látványt tovább, aggódón kerestem húgomat, hogy búcsút kiabálva mihamarabb táguljunk innen.
Visszaintett, jelezte, hogy menjek csak nyugodtan, ő még küzd.
Talán a koránkelés miatt, a porfüggöny takarásában – esküszöm – mintha vértben lett volna és láncingben! Aranyszőke haja félig kibontva hullott csillogó páncéljára, ahogyan – mint egy harcos amazon – büszke tekintettel törte magát át a csörtető és időnként üvöltő fenevadakon. Közben a kiválasztott csizma sarkát védekezőleg maga elé tartotta. Ekkor már – a földön heverő néhány elszakadt ruha és vércsepp között – mintha néhány kivert fogat, vagy talán más egyéb testrészt is véltem volna felfedezni...
Az álmosságtól még mindig pislogva, de sietve sarkon fordultam és eltűntem az üzletből. Egy ideig még kísértettek az emlékek, azóta sem voltam hétfőn reggel turkálóban. Húgom többet nem hívott ebben az időpontban, és ha szóba kerül ez az eset, csak fölényes mosollyal legyint, mint az öreg bagós, amikor tinédzser pártfogoltja először krákogja ki a cigifüstöt.
Azóta is, ha ilyen helyre térek be napközben, felfedezve a látványban edzett eladó takarítását, sokszor eszembe jut ez az újkori gladiátoraréna, a hétfő reggeli turkáló.
