Ha az élővilág bizonyos egyedeit rendeltetésüknek megfelelően használjuk, abból rendesen baj származik.
Árész kutyánk, nevével ellentétben, szelíd, jóságos és béketűrő malamut volt, igazi szánhúzó fajta. Meglehet, szánhúzó képessége hagyott bizonyos kívánnivalót maga után, ez sose akadályozott meg bennünket abban, hogy rendszeresen szánkó elé fogjuk a tél beköszöntével.
Örült-e vagy sem, nem tudni, állandó szökéseit mindenesetre iparkodtunk túlzott elégedettsége számlájára írni. Ámbátor – ha jobban belegondolunk – gesztusa, hogy lelép, kritikai természetű is lehetett.
Megkérdőjelezve hozzáértésünket, napokon át kóborolt a tágabb értelemben vett környéken (Póstelek, Dénesmajor, Szanazug). Ilyenkor, akár eltűnt kisgyereket a strandon, bemondattuk a rádióban is. Árész – ha jobban belegondolunk – az első celebek egyike volt. A bemondatás ellensúlyozásaképp pezsgőt vittem a rádiósoknak. Volt év, hogy minden héten szilvesztereztek. Míg megalázottan baktattam lefelé a stúdió lépcsőjén, már pukkant a dugó.
Nem könnyű eldönteni, ki volt a hibás. Szerintünk ő, szerinte mi. Árész – mit szépítsük – végleg lelécelt.
Maradtak a macskák. Arról, mit jelent a nedves csíkocska a bejárati ajtón vagy épp autónk alvázán, mellyel kedvenc kandúrunk jelzi, számít az együttműködésünkre, fölhabzó indulatunk okán inkább a közeli jövőben írnánk.
