Gyulai Hírlap - A kommunizmus áldozataira emlékeztek Gyulán

A kommunizmus áldozataira emlékeztek február 25-én Gyulán, Erdődi Lajos emlékoszlopánál. Az esemény a Himnusz közös eléneklésével kezdődött, majd Dávid Péter, az Október 23. Alapítvány elnöke mondott emlékbeszédet.

– Ez az ünnep nem olyan ünnep, mint a többi. Nem forradalmár hősöket dicsőítünk ma, akik tízezreket megmozgatva rázták le egy egész nemzetről a bilincseket, és akik azután a szabadságharcok véres poklában tűntek el, hogy még nagyobb dicsőségben szerepelhessenek az utókor előtt. Nem fenséges tetteket emlegetünk ma, embererőt meghaladó csodás győzelmeket, honszerzést, szabadságharcot. Hanem áldozatokat. Tízmillió halálos áldozatot. És mellette a félrevezetetteket, megfélemlítetteket, a kényszermunkára hurcoltakat, és megkínzottakat – kezdte beszédét Dávid Péter.

Kiemelte: ma róluk emlékezünk meg, akik a huszadik század egy groteszk, abszurd rémtörténetébe kerültek.

Hozzátette: a kommunizmus áldozataira azon a napon emlékezünk, amikor Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát elhurcolták 1947-ben, Gyulán pedig Erdődi Lajos, a szegények ügyvédjének emléktáblája előtt tartanak megemlékezést.

– Az ünnepnek valahogyan emberléptékűnek kell lennie, az ünnepnek emberi arca kell, hogy legyen. Hogyan tudnánk mi tízmillió áldozatról beszélni?

Dávid Péter kifejtette: talán könnyebb megérteni az eseményeket, ha történelmi viszonylatban vizsgáljuk azokat. Karl Marx és Friedrich Engels 1848-ban vetették papírra a Kommunista kiáltványt, amelyben osztályharcról írnak és arról, hogy a munkásság egy forradalom után átveszi a hatalmat, ezzel megvalósul az osztályok nélküli egyenlőség.

– Nem a leggonoszabb gonosz munkája ez, nem sátáni mű, még akkor sem, ha erőszakos forradalmat javasol a munkásság hatalomátvételére. Valójában egy ízig-vérig 19. századi kiáltvány, ami politikai erőt látott az akkor sokszor valóban embertelen körülmények között dolgozó munkásokban, és ami hamarosan kitörő forradalmat jósol – mondta, majd hozzátette, olvasáskor nem érezzük, hogy tízmillió ember halálához kapcsolódna a munka.

Mint fogalmazott, először Oroszországban kerül hatalomra az eszme, egy véres polgárháború után, a „nehéz születést” pedig komoly betegségek követték: a permanens forradalom elmélete, a rosszul megválasztott vezetők, az állandó paranoia, a felelőtlen és irreális gazdasági kísérletek. A huszadik század ügyesen kihasználta a Kommunista kiáltvány lehetőségeit, és addig csűrte-csavarta az elméletet, amíg borzalmas gyakorlat lett belőle.

– Ennek köszönhetően az egyszerű állampolgárokban meg lehetett látni az elpusztítandó burzsoázia tagját, a reakcióst, az ellenforradalmárt, az imperialistát, a kizsákmányolót. Az egyenlőség fogalmát át lehetett írni úgy, hogy a közös javak egyenlő elosztásánál például több millió ukrán parasztnak ne jusson semmi, hogy olyan vezető kerüljön hatalomra Sztálin személyében, aki túlzott félelmében vagy inkább paranoiájában Közép-Európát is megfertőzi a félreértett, félremagyarázott eszmével. Mert az egyenlőség feltételez egy nagy közös tulajdont, amiből mindenki egyaránt részesül, az viszont egy olyan diktatórikus államot feltételez, ami elvégzi – úgy, ahogy sikerül – a javak szétosztását. A diktatúra pedig terrorral és megfélemlítéssel tartja fenn hatalmát, lényege az ellenségesnek gondolt elemek ellehetetlenítése vagy akár elpusztítása.

Az Október 23. Alapítvány elnöke elmondta: Magyarország a tanácsköztársaság idején ismerkedett meg a kommunizmussal, majd rögtön a vörös terrorral. Az elhurcoltak, az intézményesített erőszak áldozatai, a besúgók közt élő rettegők, az internáltak, a koncepciós perek áldozatai mind olyanok, akiknek életét derékba törte a kommunizmus, vagy még inkább a kommunizmus álruhájában fellépő emberi gonoszság. Az ezzel szembeni elégedettlenséget jól mutatta az 1956-os forradalom, amit csak jelentős katonai erővel tudott leverni a Szovjetunió. De az ezt követő Kádár-korszak, a gulyáskommunizmus és fridzsiderszocializmus sem volt jobb a folyamatos gazdasági fellendülést, jólétet szajkózó demagógiájával és tízezer besúgójával.

Aláhúzta: még ma is vannak olyan helyek a világon, ahol kommunista berendezkedés van, számos ország, ahol csak nemrég szabadultak meg a rémálomtól. Sokan még most is rettegnek a terrortól.

– Magyarországon majd egy emberöltőnyi időszak telt el ebben a groteszk, abszurd világban. Természetes, hogy nem maradt következmények nélkül. Mintha valamilyen agymosáson ment volna keresztül az egész társadalom, vagy mintha valami káros örökségként ragadt volna ránk, még ma is a gonoszt keressük mindenkiben, aki nem úgy gondolkozik, ahogyan mi.

Dávid Péter kiemelte, hogy maradt nekünk egy sokkal fontosabb, emberhez méltóbb feladat: emlékezni. A tízmillió halálos áldozatra, félrevezetettekre, megfélemlítettekre, a kényszermunkára hurcoltakra, és megkínzottakra, hogy soha ne ismétlődhessen meg ez a groteszk, abszurd rémálom.

A megemlékezés a koszorúk és virágok elhelyezésével zárult.