A szövegek egy részét Lackfi #Jóéjtpuszi kötetéből kölcsönözte a dramaturg, a többit szabad válogatásban fűzte össze. Az említett kötet tűzzel, szenvedéllyel szól az istenhitről, és szédítő száguldásra invitál Jézus kalandparkjába. Ami a legfontosabb tanulsága, hogy igyekszik felnyitni a befogadó szemét, hogy ha teheti, éljen „részegen”! Ez a részegség azonban nem az alkoholból fakad, hanem a mindennapi apróságok megélésének gyönyöréből, a pillanatok megragadásának öröméből, a jelenben levés képességének határtalan eufóriájából.
Jelen írásban nem tisztem stilisztikailag elemezni a szövegeket, de arra rámutathatok, hogy jellemzően kortárs nyelvezettel, de kellő alázattal közelítenek a Mindenhatóhoz, hogy minden korosztály, minden nemű, bőrszínű, társadalmi osztályú olvasó, hallgató megértse, hogy a lélek egyedüli formálásáért az igaz hit a felelős. Isten nem azért gördít akadályokat elénk életünk során, nem azért okoz traumákat, szenvedést, hogy összeomlásunkon kacagjon, hanem hogy bűneik meggyónása, ártó tetteink felismerése után felállva erősebbek, szívósabbak legyünk. A szenvedés ugyanis jobbá csiszol. A jóleső dolgok ezzel ellentétben nem visznek közel a saját határainkhoz, nem léptetnek ki a komfortzónánkból, tehát valójában nem fejlődünk. Tulajdonképpen, amiért nem kell egy kicsit (meg)szenvedni, nem jelenthet vegytiszta örömöt.
Az is fontos tanulság, hogy megváltozott az Isten-kép. Ma már nem analóg, hanem digitális az Isten, szándékosan kicsavarva, elferdítve írom a Lackfi-versből: „megint itt egy tik-tok-kal (sic) teli nap.” Én még hiszek a lélek fiatalodásában, feltámadásában, megújulásában, hiszen pedagógus vagyok, „Adyhoz (sic) szokott fajta”.
A lélekemelő zenei akkordok megnyugtatnak, az anyanyelvemen fogant játékos verssorok felemelnek egy olyan szférába, ahol elhiszem, hogy nincs idő, csak az örök jelen, az itt és most teóriája. Minél többet járunk efféle lélekedzés-terápiára, annál inkább tudatossá válik, hogy a létünk csak egy emberiség által generált, folytonosan hullámzó áramlatban felfogható, amelyben lehetünk aktív vagy passzív energiák. Nem elég élni, megélni kell!
Aki hallgatta a Cári-zenét, aki figyelt a Szabó J. cselló taktusaira, aki Sebestyén Aba olykor kísértetiesen lackfis hangján feldolgozta a lélekfitneszsorokat, az ki tudott kapcsolni, el tudott vonatkoztatni, hagyta a lelkét sodortatni, feloldódott az említett áramlatban. A csapat jogosan érezte, hogy a taps ereje visszahívja őket, így az egyórás program helyett még egy közel húszperces közös énekszóval és ritmikus csettintésekkel tűzdelt ráadással tornáztattuk szívünk megfáradt csakráit.