Gyulai Hírlap - Ki ölte meg Franciscót?

Argentínáról viszonylag keveset tudunk, hiszen ritkán beszélnek róla a híradókban, az Evita című filmet azonban szinte mindenki látta, és az argentin tangóról is valamennyiünknek van fogalma. Amit viszont Verebes Ernő és alkotótársai képzeltek bele a temperamentumos dél-amerikai világba, az minden várakozást felülmúlt.    

Pedig nem volt könnyű dolga a több társulatból verbuválódott csapatnak: a szöveg, amelyet színpadra vittek, se nem fülbemászó, se nem habkönnyű. Aki tehát úgy távozott az ősbemutatóról, hogy nem talált összefüggést a jelenetek között, az ne magát okolja. A mű szerzője nem egy bizonyos történetet mesélt el a Pengetangóban, hanem az argentin életérzést, virtust szemléltette.

Verebes Ernő azt várta el a közönségtől, hogy bele tudja helyezni magát az általa megálmodott Argentínába, az egyes szituációkba, a szereplők bőrébe és a produkció hangulatába. Fel is kínált ehhez mindent: heves indulatokat, szerelemféltést, gyilkosságok egész sorát, a család gyakori emlegetését, sok piros és fekete csipkét, életveszélyesen repülő késeket és egy motorkerékpárt, amellyel a darab vége felé gurul be egy szerelmespár a színre, magával hozva a dél-amerikai forró tengerpartok képzetét.

Sipos Imre, a Gyulai Várszínház visszatérő vendégművésze, az előadás vak Homérosza adta meg a bizonytalankodóknak a kapaszkodót, amikor a sajtó érdeklődésére azt mondta, nagyon gyorsan beszippantotta a mű, amely benne is rengeteg kérdést indított el. Többek között elgondolkodott azon, kik a Pengetangó figurái, hol vannak egyáltalán, és milyen alapon kapcsolódnak egymáshoz a darab mondatai, mi határozza meg a sorrendjüket Verebes Ernő mágikus realizmusában.

A szerző maga a Gyulai Hírlapnak nyilatkozva tisztázta, hogy a darab témája a tangó, amely szerinte tánc és életérzés egyben. Erre az alapra fűzte fel egy európai fiú és egy argentin lány kapcsolatát. Sokat merített Jorge Luis Borges argentin költő, filozófus életéből is, aki (bár erről az író nem beszélt, de mi utánanéztünk) bordélyházak környékén nőtt fel Buenos Airesben, élete végére megvakult (ez a részlet a darabba is bekerült), számos könyvet írt, és nem egy kitüntetést viselt. A nagyapját, aki ezredes volt, agyonlőtték (ez is benne van a Verebes-műben). A gengszterek és a prostituáltak mikrovilágában szerzett gyerekkori élményeiből Borges gyakran merített a későbbiekben.

A Pengetangó is a társadalom kisemmizettjei között játszódik Borges jelenlétében, aki vak Homéroszként Szvatek Péter díszletei között és Pap Janó jelmezében vezényli a drámát egy útkereszteződésben álló, bádogtetős bordély szalonjában. A romos kegyhelyen, ahol egyébként minden van, zenészek, jóféle italok és táncos lábú gyönyörű hölgyek (koreográfus: Murvai Dávid), különös múltbéli figurák tűnnek fel.

Egyikük, Rosendo Juarez, a „vaskezű”, aki az egyik legnagyobb verekedő volt a környéken, ezüst sarkantyús csizmában állít be. Ember és kutya valamikor egyformán tisztelte, no de a mulató kéjnői is, pedig mindenki tudta, hogy két halott van a kontóján, idéz Borges a Férfi a rózsaszín utcasarkon című novellájából a játékmester (Tapasztó Ernő) az előadás elején. Ugyanebből a műből lép elő a híres, nevezetes Francis Real is izmos testalkatával, és bemutatkozik. Elmondja, hogy Karvalynak hívják, és egy bicskázó fenegyereket keres, hogy lásson végre egy bátor, belevaló embert.

A „vaskezű” nem reagál. Az egyik lány elborzadva nézi a jelenetet, majd odalép hozzá, benyúl a zekéje alá, előhúzza a kését, és figyelmezteti, hogy szüksége lesz rá. A férfi úgy néz a késre, mintha most látná először, aztán kidobja az ablakon. Francisco erre magához öleli a lányt, aki megveti a gyáva Juarezt, majd kitáncolnak az ajtón. A „vaskezűt” is elnyeli a sötétség, örökre eltűnik, megszégyenülve.

Nem sokkal később női sírásra lesznek figyelmesek a mulatozók. A lány érkezik vissza, nem sokkal utána Karvaly is betántorog a terembe, végigvágódik a földön, és meghal. A lány elmeséli, hogy a házból egy telekre mentek, ott viszont rájuk rontott egy ismeretlen alak, aki leszúrta a férfit. A hallgatóság nem szól semmit, de egy idő után azt kezdi híresztelni, hogy a nő ölte meg. Hogy valójában ki ölte meg, az nem derül ki a darabból.

Holott lenne rá alkalom. Cári Tibor zseniális kortárs tangóinak dallamaira ettől a pillanattól sokan sokféleképpen kezdenek beszélni különféle gyilkosságokról. Kések is pörögnek a levegőben, életveszélyes helyzetek állnak elő, hiszen, mint elhangzik, mindig van, aki megérdemli, hogy kioltsák az életét.

A darab ebben a szikrázó, feszült légkörben kezd kibontakozni. Újabb és újabb szenvedélyek és szenvedések kapnak teret, tüzes vérű argentinok kerülnek szembe egymással és gabalyodnak össze a tangó ritmusára, miközben maguk a táncolók rendkívül cinikus vonásokat kapnak. Kiderül, hogy bálványaik hús-vér teremtések, akik legalább egyszer megharcolnak a becsületükért. A becsület tehát a kupleráj züllött ügyfeleinek az értékrendjében is tiszteletreméltó, az érte folytatott küzdelembe azonban beleférhet egy-két gyilkosság.

A repülő argentin kések gyulai éjszakáján kiváló alakításokat láthattunk. Gerner Csaba hitelesen játszotta a harsány argentin vagányt, aki mások érdemeivel ékeskedik, Éder Enikő a közönséges Manuelát, akiért megőrülnek és egymásnak mennek a férfiak. Kovács Vandára visszafogottabb szerep jutott: St. Belbaként a háttérből, madonnaszerű „madame”-ként asszisztált az eseményekhez, és bár többször is belekezdett egy-egy dalba, egy-két ütem után elhallgatott, mintha értelmetlennek tartaná a folytatást.

Tasnádi-Sáhy Noémi az angyal arcú, szelíd lány volt az egyetlen „fehér” karakter a palettán, akibe tiszta szívvel szerelmes lehetett lenni. Gulyás Attila Gordont, az idegent formálta meg, akiről a társaság azt remélte, hogy párbajozni fog, de mivel nem vállalkozott rá, a hazugság végtelen monológja lett a szemükben. Sipos Áron érzelmes, visszafogott fiatalemberként épült be a fura dél-amerikai társaságba, Beszterczey Attila pedig őrzőként ügyelt arra, hogy az önmagával is perlekedő történet ne térjen le a számára kijelölt útról, és a tangó a szerelem beteljesülése maradjon. Maga az élet.

Felhőtlen szórakozáshoz ugyan nem adott lehetőséget a Pengetangó, de arra sem, hogy a publikum az előadás utolsó két percében felálljon, és fejvesztve rohanjon a kijárat felé, mintha attól félne, hogy ha nem elsőként érkezik oda, akkor büntetésből nem engedik ki. Egyesek ezt mégis megtették, kellemetlen pillanatokat okozva mindenki másnak. A jól nevelt többség azonban a helyén maradt, és tapssal jutalmazta az alkotókat, akik a szemerkélő eső dacára kitartottak az utolsó percig, beleértve Cári Tibort, aki nemcsak hatalmasat komponált, hanem végigzongorázta az előadást.

A nagy szavakat félretéve így összegeznék: Tapasztó Ernő stílusában fogant különleges előadást láthattunk szombat este másfél órában.