Gyulai Hírlap - Petőfi visszatért, de csavargónak nézték

Petőfi Sándorról mindenkiben él egy kép, amely a legtöbb esetben azonos: a lánglelkű, bajuszos fiatal férfi fehér ingben harcol a magyar szabadságért, miközben szerelmes verseket ír a diófa alatt, imádja az édesanyját, az Alföldet, a falusi idillt és a színésznőket, utálja az osztrákokat, ezért feláldozza magát az ellenük folytatott harcban. Mint egy igazi hőst, tömegsírban földelik el.  

A kérdés persze 1849 óta benne van a levegőben: valóban ilyen volt-e Petőfi Sándor, vagy csupán az utókor formálta azzá, amivé. Háy János erre keresi választ az Én vagyok én című színművében, amely egy olyan kísérlet Petőfi Sándor Karaffa című drámatöredékének befejezésére, amely nem a hajdani hóhért, hanem a költő kitalált, képzelt énjét helyezi a középpontba.

A szerző így ír a műről: „A darab számos helyen valós eseményekre utal, de nem felel meg a valós történetnek, már ha valaki tudja, mi a valós történet. Hogy mikor játszódik? Nincs eldöntve. Mindenesetre épp forradalom is van, meg szabadságharc. Ha eldöntöttük a kort (amely döntésben az egyik lehetőség Petőfi kora), lehet korhű ruhákban játszani, vagy épp ellenkezőleg, nem korhű ruhákban. Csak olyan rendező rendezheti meg, akinek van gondolata a művészetről, vagy lesz azután, hogy elolvasta a darabot. A szereplőket tilos gúnyosan, netán cinikusan ábrázolni! Ezen túl minden játék belefér.”

A színmű keletkezésének történetébe Lőkös Ildikó dramaturg vezette be a nagyérdeműt a felolvasószínház estjén. Elmondta, hogy Petőfi Sándor születésének kétszázadik évfordulójára, azaz idén, a veszprémi Pannon Várszínház és a Pesti Kalligram könyvkiadó meghívásos pályázatot hirdetett Petőfi Sándor Karaffa című drámatöredékének befejezésére. A költő közvetlenül Erdélybe indulása előtt, 1849 júliusában, Mezőberényben látott neki a darab megírásának, de mivel nem tért vissza a csatából, nem tudta folytatni a szadista hajlamairól hírhedt XVII. századi Antonio Caraffa cselekedeteinek feldolgozását, amely az osztrák zsarnokság allegóriája lett volna a drámájában. Petőfi az első felvonásnak mindössze két jelenetével készült el.

A folytatást a pályázat zsűrije által felkért szerzőknek kellett megírniuk, köztük Háy Jánosnak. Tíz pályamű a Karaffa – Drámák című önálló kötetben jelent meg, többet közülük már színpadra is állítottak. Lőkös Ildikó szervezőmunkájának köszönhetően a gyulaiakat az a megtiszteltetés érte, hogy az Én vagyok én című darab kapcsán gondolkodhattak el afölött, miként alakítja át az idő és a közös emlékezet az egyes történelmi személyiségek valódi énjét. Ebben három frissen végzett színművész volt a dramaturg segítségére: Mosolygó Sára, aki a készülő Petőfi-filmben is Szendrey Júlia életre keltője, Lelkes Botond, aki Petőfi Sándor megszemélyesítője, és Gloviczki Bernát, aki a költő barátját, egy fiatal színészt testesít meg. A rendezésben Lőkös Ildikó mellett mindhárman részt vettek.

Az előadásra azzal a gondolattal ültem be, hogy bizonyára kissé unalmas lesz, hiszen mi lehet izgalmas abban, hogy három színész felolvassa a szövegét. Miután megpillantottam az asztalt és a három széket a színpad előtt, efelől már semmi kétségem nem volt. Aztán belépett a színre a három fiatal, és lehengerelt. Még kellékek is előkerültek, zenei aláfestés is lett, sőt minden a legjobbkor érkezett és a legjobb adagolásban. Vagyis: kész produkciót kaptunk.

Az már kérdéses, hogy az üzenetet illetően is az jutott-e a publikumnak, amire számított. Háy János Petőfijének ugyanis vicces emberi tulajdonságai vannak. Szégyelli, hogy színésznek pocsék, ezért a bukását a csúnya fogsorára fogja. Szerelmes ugyan, de nem úgy, mint a verseiben. Az ő szerelme olyan, mint a l’art pour l’art, csakis a költészetért van. Meg van győződve arról, hogy őstehetség, ezért minden jó versről azt hiszi, hogy ő maga írta. Mint egy vérbeli művésznagyság, már életében készül a halálra, amely csakis olyan lehet, amely nemzeti hőssé avatja. 

Háy János nem fogja vissza magát, Petőfi drámaírói készségeit is kifigurázza. Színészbarátja szerint a darabjai túlírtak és túlméretezettek. Nincs olyan magyar színház, amely képes lenne egy időben színpadra állítani több tíz figuráját, és nincs olyan művész, amely képes lenne megtanulni grandiózus monológjait. Petőfi színművei tehát több sebből véreznek.  

A forradalmár poéta Júliától is megkapja a magáét. A költőfeleség kevésbé harcias és férfias, mint amilyennek eddig ismertük a könyvekből, de azért többször kiosztja az urát azért, amiért elhanyagolja a családját, a kisfiát szinte nem is ismeri, és rossz fazonokkal barátkozik. A „holtomiglan szeretlek azért, aki vagy” érzése lassan elenyészik. Júlia rádöbben, hogy nem is ismeri Petőfit, és nem is bánja, hogy vége a közös álmaiknak.

A mi Petőfink annyi bírálatot kap ebben a műben, amennyit élő ember nem tud elviselni. Ő mégis állja a sarat, nem foglalkozik mások véleményével, megy tovább, hogy beteljesítse a sorsát, amelyet a Vasárnapi Újság már életében megírt. A magyar nemzeti dráma és a magyar nemzeti mese megteremtését fontolgatja, eltűnik a csatában, majd egyszer csak visszatér, de komolytalan csavargónak nézik, és elzavarják. A legjobb barátja tagadja meg, mint egykoron Jézust, aki szintén az életét adta embertársaiért. A temérdek bírálat súlya alatt Petőfi tényleg hőssé magasztosul Háy János művében. Hétköznapi hőssé?

„Író vagyok, nem akartam más írókat szobornak látni, nem akartam szobrok közt élni. Ki akartam szabadítani őket ebből a fogságból, mert a vaspáncél csak a középkori lovagoknak áll jól, az íróknak nem. Azt akartam, hogy legyenek újra érinthetők, közvetlenek és megszólíthatók. Hogy olyanok legyenek, mint a barátaink, a rokonaink, az osztálytársaink. Hogy embernek látszódjanak, nagyszerűeknek és esendőeknek, olyanoknak, akikre lehet haragudni, és olyanoknak, akiket lehet szeretni”‒ fogalmazott a szerző 2019-nem a Kik vagytok ti? című könyvében. Az Én vagyok én Petőfije ugyanilyen.

A gyulaiak kiváló előadást láthattak. Lendületeset, jól megkomponáltat, mai nyelvezetet használót, mai arcokat felvonultatót, fiatalosat, modernet, amelynek egyetlen percéről is kár lett volna lemaradni. Köszönjük a nagyszerű élményt!