Van, amikor az embert érdekelni kezdi vagy csak feltűnik neki valami. Vagy többször feltűnik, azért kezdi érdekelni, mígnem azon kapja magát, hogy mindenhol erről beszélnek neki. Mintha valamiféle jel lenne. Ez jön a tévéből, erről mesélnek izgatottan barátai, ezt hallja a munkahelyén is. Vagy csak erre hegyeződik ki a hallása?
így kerül előtérbe toplistás témaként az élet értelme, a gyökerek kutatása, a hitelesség stb. Engem mostanában – úgy vettem észre – a közönség, mint olyan foglalkoztat.
A közönség, akinek kedvét éppúgy keresi Oscar-díjas világhíresség mint a helyi amatőr, hisz ő a nagyérdemű, az ezerfejű szörny, kinek véleményéért történik a színházakban minden. Akit vesződve csalogatnak válogatott fortélyokkal kialvatlan művelődésszervezők és menedzserek, és akinek áldozatos munkájára fittyet hányva ez a bizonyos közönség rendszerint késik (de csak a sorban középen ülő), előadás közben papírral zörög, hátsó sorokban mobillal babrál, szomszédjával sutyorog, hangosan fújja orrát, fülsértőn krákog, és ez még jobb, mint amikor horkol, már ha egyáltalán méltóztatik megjelenni.
Mégis érte történik minden. A közönségért, az unottért vagy épp a türelmetlenért, a hálátlanért, a tapssal fukarkodóért, a ráadásra váróért, a vastaps elől ruhatárba futóért, a szeszélyesért.
- Milyenek ma este? - kérdi rettegve a függöny mögül sápadtan kilesve a színész is, mert ezen múlik 7-10-ig tartó nyomorult kis élete. S nincs vidéki vagy fővárosi közönség, nincs kétszer egyforma és kész. Közönség van, a maga pillanatnyi hangulatával, mi - ha jól megy - néha közösségé rázódik össze, mi személyekből, individuumokból áll, ki jobb napot hozva magával tér be, ki munkából rohan és zakatol még bene a kinti lét, de mindegyik várja, hogy elvarázsolódjon kicsit azt remélve, hogy feledje a gondját-baját vagy talán hogy jó időre magával vigye a látott élményt, talán még évek múlva is felemlegetve a látottakat, talán…
Amilyen aznap épp…
De közönségként jól értesült, pletykalapból tájékozódó, aki pontosan tudja, miért olyan vékony/telt a színésznő, miért olyan fáradt/elégedett a főhős, hányszor varratta fel az arcát, volt zsírleszíváson vagy hajbeültetésen, magánéletében kit kivel csal, ostromolva remél, szeret, elhagy, vagy fogja mindezt megtenni. Ilyenkor hátát a szék plüssbevonatának feszíti, s keskeny szájjal epésen adja meg a kegyelemdöfést: az életben alacsonyabb/kövérebb/öregebb. Mit kell ezen annyit rágódnia a sajtónak!?
De azért olyan is van, amikor megszelídül ez a szörnyeteg. Amikor valahogy minden különösebb ok nélkül nem hogy pontos, de még előbb is érkezik. Ilyenkor jókedvű, csacsog, és ez biztató előjel.
Olyankor veszi észre, ha a színházterem székei új huzatot kapnak és a szőnyeg is más, és a kezdés előtt meg a szünetben egymás közt dicsérettel beszél is róla. S előadás után nem siet, vörösre tapsolja kis tenyerét, és még a ruhatárban sem tolong, hanem türelmesen, illedelmesen sorba áll.
Mert van ilyen is. Ez a hálás közönség. Értük minden érdemes.
