Szegedi Réka Panna
Ősz
Áprilisban született,
és teljesen átlagos volt. Kiskert.
Az arcára már alig emlékszem,
annyi volt neki, túl sokat volt velem,
nem tudok választani.
Mikor nevetett, mint két rizsszem
kukucskáltak cseresznye-ínyéből
félig kinőtt metszőfogai.
Belázasodott tőlük, fájt,
nagyon fájt, üvöltött, toporzékolt,
dörömbölt a hajópadlón, telebömbölte
a fűzöld szőnyeget a nagyszoba közepén,
vártam, vártam, hogy majd
gyöngyvirágok nőnek ki belőle.
Az ínyébe nőttek jövőre mind.
Nyár jött és felhők és sugarak, és
a felhőkre fektették hófehéren;
haja úgy terült szét a csomós párna
szürkülve foszló huzatán, mint
fűzgallyak árnyékai, ha a fa
vízbe dől. Lassan
távolodott,
fogyott,
merült.
Végül elsüllyedt. Fölé fagyott a víz.
Tegnap sétáltam egyet a lakótelepen.
Bágyatag volt a fény;
ilyenkor minden reggel délután van.
Néhány szomszéd gyerek a házak között
csatangolva a gesztenyét szedte.
A szemei gesztenyék voltak.
Belegázoltak az avarba. Volt, hogy
fölrúgták a levelet egészen addig,
hogy elérte a nap,
ott megvillant,
fölizzott,
majd feketén zuhant vissza a földre. Ráfagyott.
A haja dús volt, fémesen csillogó,
arany, réz, bronz… – A fakó fehérségben
csak néhány vékony, rozsdás huzal.
Most ősz van, de ő nem lesz ősz soha,
tél hajtott ki a hajhagymáiból.
A szomszéd gyerekekre gondolok,
mikor már a jébetűt tanulják,
tavasz lesz megint, és
gyöngyvirág. Övé lesz az összes, és mégsem.
Aurórának hívták; most ment volna iskolába.
