Németvárosi Attila[1]
A keres-és po-étikai anatómiájáról
Megjegyzések Németvárosi Attila A Gyula-meccsen mit keresek című szövegéhez
I.
Az irodalomtörténet – és különösen az irodalomtörténet-írás – évek óta küzd annak antropológiai belátásával, hogy mitől és/vagy/akár miért szólnak bizonyos szövegek[2] E/1-ben. Magam nem csupán szekunder, de primer szerzőként egyaránt jórészt találkoztam ugyane(zen[3]) paradoxon[4] természetének problémájával, és bár itt nem részletezendő tanulmányom röviden erről a problémáról – is! – szól, félő, nem törekedhetek, noha nem is szeretnék, teljességre, illetve egyesek szerint nyilván gáz, hogy saját versemet választom vizsgálódásom górcsövéül, de meggyőződéssel azt hiszem, és ha közelebbről szemügyre veszem a vizsgált ágenst, olybá is tűnik, hogy tulajdon költeményem rejtett, illetve kevésbé rejtett tartalékai számomra, aki e művek létrehozójaként definiáltatom, -hatnók, transzparensebben nyilvánvalóak, mint mások számára. E helyütt pusztán[5] pár észrevétel megfogalmazására tehetek kísérletet, mintegy fölvetésképp – nézeteim alaposabb, par excellence részletesebb kibontása egy másik szövegben nyerhet realizációt. Tanulmányom kimondott – továbbá kimondatlan – célja, hogy A Gyula-meccsen mit keresek című költeményem egyfelől ún. nagyvers, másfelől formailag is újat hoz líránkba, hiszen minden ellenkező állítás dacára: szonett. Az alábbiakban ennek bizonyítására teszek adekvát kísérletet, amelyhez azonban a könnyebb megértés és a hermeneutikai pozíciók fölvétele érdekében mellékelem a verset.
Németvárosi Attila
A Gyula-meccsen mit keresek
– elégiko-epigramma 4 tételben –
Jöttem az Élővíz partjairól,
hol álmodoztam déli verőn,
s most mint megnyúlt bokaszalag
csüngöm a nyári délután.
Megroppant porc a Nap piros korongja felettem.
Istenem, istenem, mért állítottál ki engem!
Eszembe jut az otthoni pálya,
hol harmincat dekáztam nemrég.
Istenem, istenem, egy kis sajtot ennék!
Köröttem csillagmiriád,
szívem helyén bús futball-labda dobog –
istenem, istenem, milyen kövér vagyok!
II.
A Gyula-meccsen mit keresek című vers szerzőjének[6] leleménye az alcímadásban is szembetűnő, mintegy azonnal:[7] az elégiko-epigramma műfajának úttörősége előtt még a nem létező olvasók is leemelnék kalapjukat, hiszen a két műfaj páratlan módon – a 21-es csapdája! – egy megnevezésben gyúratik egybe, és lesz, ezáltal, önálló: műfaj! Egyszerre szomorkás, egyszerre sírvers, epiphania, amely előrelátón, de nem mindent leleplezve árulkodik – méghozzá számmal! –, hogy a poéma négy részre oszlik. Ezt mindenki érti, viszont mindenkit továbbgondolásra ösztönöz. A tétel zenei műszó, ami összefüggésben áll a „szöveg” dallamosságával, a gondolatjelek pedig továbbgondolásra ösztönöznek, megelőlegezve ezáltal azt is, hogy minden művet olvasni, helyesebben: érteni, értelmezni, gondolkodni kell. Sapio necesse est! Azaz tüköreffektus: metanarráció, fluxus.[8]
III.
A Költemény 4 versszakból áll. Első strófája ezért négysoros, és eszmei mondanivalóját illetően a vers beszélője lírai énként definiálva elhelyezi magát a vers terében: Élővíz,[9] délután, álmodozás. Az egész versszaknak, mi több: versnek, ez az álmodozás a fő motívuma, és külön érdekes, hogy míg két ige múlt idejű,[10] a harmadik nem. Egyszerre figyelhető meg tér és idő, mint az életben. Finom[11] irodalomtörténeti utalás, amikor a cím után újból bejön Ady, a 3. sor végén fityegő testkulturális hasonlat pedig a szöveg következő rész(e)inek sportvonatkozású asszociációját hívja elő, annak belátásával, hogy a nyári délután a vakációt jelentheti. A „bokaszalag”[12] jelzője afféle sérülést imitál,[13] ami összefüggésbe hozható a versbeszélő én mentális-lelki-szellemi-morális eredetű problémáival, mint annyi más költő esetében, Adytól Tóth Árpádon át Balassiig, illetve Halotti beszéd. A „csüngöm” szó végére illesztett „m”, valamint a „délután”-ba rejtett helyhatározói utalás pedig szójáték, s mint ilyen, nevetést, jókedvet vált ki, feledteti az alcím keltette műfajból eredő gondokat.[14] Tizenhat magas és tizenkilenc mély magánhangzót tartalmaz.
IV.
A második strófa váratlant, egyben költészettörténetileg is merészet húz: Pilinszky Négysorosára emlékeztetően kétsoros – tertium non datur. Tetejében, csatlakozva a premodern művészeteszménynek inkább megfelelő régi magyar irodalom ütemhangsúlyos rímarzenáljához,[15] páros rímes, ami akár a szerelmi érzés szimbóluma is lehet, amiről a tárgyalt vers esetében – ettől a szöveg líraforradalmi jelentősége csak még érzékelhetőbbé válik – nem beszélhetünk. A két, egyformán tizennégy szótagos sor egymás pendant-ja, és eltérő, de azonos ívű kulturális-mitológiai hagyományt mozgat.[16] A nagybetűvel tördelt „Nap” (mint égitest – vö. szerelem!) és az Isten említése ezt példázza, transzcendens transzformációk alakzataként funkcionálnak, ami nem válik a desifrírozás rovására: innen válik beláthatóvá az első sor végére helyezett pont és a másodikat záró felkiáltójel feszültsége, ami az idegenség és a sérülés nyomán támadt idegesség tapasztalatát közvetíti. Jobb egészségesen élni. Alkonyat és sport: a magára maradt prózafordulat utáni individuum szemléletes megjelenítése, miközben a meghökkentő tragedia corpi a fennvaló tartományába vetítődik ki: nem az „én” porckorongjával van probléma, hanem a Nap korongja válik porccá, ráadásul – poetica licentia – meg van roppanva. A metaforába sűrített lét-tapasztalat a kiállításnak azt a jelentésmezőjét használja ki, sőt inkább fel, melynek értelmében a pályáról[17] leküldött játékosnak minden elemében véget ért a mérkőzés.
Figyelmeztetnék a hangok összecsengésére – „p”-k és „m”-k adják egymásnak a kulcsot –, a „mért”-ből transzparensen hiányzó „i” pedig a romantika archaizált(nak tetsző) kelléktárát sejti fel, egyértelmű(nek látszó) utalással Petőfi Sándornak az előző bekezdésem utolsó mondatában obskúrusan megidézett nagyversére.[18]
A versszak utolsó sorának kérdése felkiáltójellel végződik:[19] vér, könny, fájdalom, kérdésbe csomagolt számonkérés, keservesen feltoluló panasz, ugyanakkor mégis-morál gyanánt az esetleges vigaszt jelképező magas magánhangzók túlnyomó szerepeltetésével. A legmélyebb gödörben is akad fogódzó – akár ez a vers!
V.
Az elégia összes jellegzetessége egy szóba – „nemrég” – tömörítve: a líra magasiskolája. Idő- és értékszembesítés, kesernyés, még inkább szomorú hangulat, szembenézés a múlttal, jövővel, semmi nem az, ami volt. Minden ugyanis más. A múlt jelen, a jelen múlt, és van a közbülső rész. Méla merengés ez a három sor, és/holott nagyszabású az út, amelyen eljut a személyességtől Kosztolányiig, azaz az értől az óceánig. A második sort kezdő „hol” kétségbeesett helymeghatározónak tűnő agyafúrt kérdőszó – noha vonatkozó névmásnak álcázza magát –, miközben olvasva mind tudjuk a választ. Ott(hon)! Hol másutt! A távolra mutatás rusztikus gesztusa magától értődő, illetőleg ekvivalens. Ezt a távolságot fokozza a zsargon[20] alkalmazása, mely a konvencionálisan értett mértékegység-fogalom és a futball világából ismert terminus technicus szerencsés egymásra találásán alapul.[21] Ami az előbbit illeti: előremutat a közmegegyezésesen élelmiszernek tekinthető, itt azonban ontológiai jelentőségű nem kis mennyiségű „sajt” irányába. Ami az utóbbit: már a vers címébe emelt „meccs” szó sejtetni engedi a sporttematika jelenlétét, amelynek a szöveg változó amplitúdóval ugyan, de minden ízében megfelel, ez pedig jelenlegi tudásunk szerint[22] az adekvát, közelebbről: nagyversek sajátja.[23]
VI.
Aki verset ír, annak különösen oda kell figyelnie a zárásra, és főleg a zárás kezdetére.[24] A „Köröttem” alkalmazása egyrészt személyes utalás, raggal, névutóval,[25] másrészt archaizmus, s mint ilyen, elég sokatmondó, harmadrészt ugyanakkor/pedig összefonódást, egybehajlást, szétválaszthatatlanságot mutat föl, ami egyfelől szerelmes utalás, másfelől látens taoista-geometrista álláspont, s mint ilyen, paradoxon: ami van: nincs, ami kezdet: vég. A Vajda János-i allúziók sokrétegűvé teszik a verset – hadd tegyem hozzá: annak szerzőjét is –, árulkodván a századvégi[26] ember magárahagyottságát, egyedüllétét, nagyversekre-utaltságát. Ezt a „szív” és a „bús” szó[27] teszi megkérdőjelezhetetlenné, valamint a sor – és ezáltal egyben a szöveg! – végére helyezett keserű, kérdőjel-ízű felkiáltás: „istenem, istenem, milyen kövér vagyok!”[28] Az ismétlés alakzatának alkalmazása azért különösen erős és innovatív, mert az „istenem” kis kezdőbetűje a korábbi nagy kezdőbetű után lemondást, törődöttséget, elengedést, szomorúságot, kedvetlenséget sugároz, ámde ezenközben a kortárs testképkultúra felé nyit, kifejezetten és autentikusan kritikai éllel. Megjegyzem, sikerrel teszi.
Csillagok, transzcendencia: eljutottunk Gyulától[29] („ér”) az égig („óceán”) – márpedig vers, és egyéb irodalmi alkotás ennél többet aligha érhet el. Tegye fel a kezét, aki szerint igen!
VII.
Hetedik caput. (Isten hét nap alatt teremtette a Földet!)
Minthogy terjedelmi okokból nem részletezhetem teóriám, ezért csupán érinteni, fölvetni vagyok kénytelen: nevezetesen, hogy: versem: szonett.
Ismerem a régi elméleteket,[30] melyek kivétel nélkül arról tájékoztatnak, hogy a tökéletes szonett 14 (!) sorból áll, és a rímképlete ilyen meg ilyen.[31] De, kérdem én, mi van, ha ez éppen másképp van? Talán nem hallottak a Mélyen Tisztelt Kutatók, példának okáért, a mongol 18 soros szonettről? A többnyire dél-languedoci nyelvjárásban írt csonka – tizenhárom (!) soros – szonettről? És a posztklasszikus kvékerszonett? Vagy a svédeké, még a Sagák korából? Olvasta-e bárki Kosztolányi Füst Milánnak írott, nyilvánosságra soha nem került levelét, amelyben a neves költő Boldog, szomorú dal[32] című versét szonettnek nevezi, hozzátéve: nem meri nyilvánosságra hozni az ezzel kapcsolatos felismeréseit? Tudható, persze, a kánonképző erők érdekérvényesítő lobbija mindent felülír, és a valós eseményeket is képes a fikcionalitás horizontjának perspektívájába helyezni – de mi van, ha egyszer azt mondjuk, mi, költők, hogy elég volt? Hogy nem vagyunk hajlandók tovább a hazugság és a poétikai szemfényvesztés csapdájába hajtani fejünk?
Ennek belátását, természetesen, az olvasóra bízom. De fontosnak tartottam egy lehetséges vita kibontását-kibontakoztatását, amely – talán – új fénytörésbe képes állítani a mozdíthatatlannak tetsző irodalmi-kulturális normákat. Mindent összevetve, állítom, tizenkét soros A Gyula-meccsen mit keresek című (nagy)versem: szonett. Ennek részletesebb, verzátusabb kifejtése azonban már egy másik tanulmány másik témája volna.
[1] Németvárosi Attila (1934 – ) Gyulán született, és ott is halt meg. A verseiről és tanulmányairól, olykor prózáiról ismert, bosszantóan művelt költő hagyatékénak feldolgozása konstrukció alatt van. Ennek egyes darabjait közreadja: Kiss László. Az itt közölt írás töredék, és szemlélete-stílusa alapján sejthetően a prózafordulat utáni évekből származik. (KL)
[2] A tanulmányom alcímében kurzivált szó ugyanezt a belátást mozgósítja, s teszi: kilátássá.
[3] Érdekes adalék: szó a szóban; és számos más ilyen is van! Példákkal illusztrálhatnám.
[4] Látszólagos ellentmondás.
[5] vö. Petőfi, Illyés „ect.”
[6] Túlzásnak érezném ide egy újabb lábjegyzetet beszúrni arról, hogy ez én vagyok.
[7] Sofort.
[8] Azon is érdemes elgondolkodni e helyütt, mi különbözteti meg a dehonesztációt a defenesztrációtól – de ez már egy másik tanulmány másik témája volna.
[9] Vegyük észre: nagy kezdőbetű! És az se mindegy, hogy több „partja” van, vagyis az értelmezés sokrétű, befejezhetetlen folyamat.
[10] Mégis a jelenben olvashatóak!
[11] Majdnem azt írtam, „finn”! De ez már egy másik tanulmány másik témája volna.
[12] Szerepelhetne ízület vagy izomzat is, de „bokaszalag” szerepel.
[13] Vö. imitatio poesiae.
[14] Ezért is nevezem magam egy ideje az Új Party Nagy Lajosnak – az első sorba helyezett szójátékot akár ezért is tekinthetjük, -hetem működőképesnek.
[15] A vers futballtematikája miatt is különösen erősnek érzem ezt a gondolatomat és szóhasználatot.
[16] Ami – nem mellesleg – számos kortárs zenekar dalszövegeiről is elmondható. (Republic, EDDA, ABBA és így tovább.)
[17] Értsd: mező.
[18] Vö. „Nyári napnak alkonyúlatánál”. Jó érzés műveltnek lenni.
[19] Tök durva, illetve említésre méltó, hogy a cím ugyanezt játssza el, de ott már (még) írásjel sem szerepel”!”
[20] Úgy is, mint szakzsargon.
[21] „Ott, hol a kis Túr siet beléje, / Mint a gyermek anyja kebelére.” Lehet találgatni, ki írta.
[22] Vö. George Plants: Theory of a Literatur „Madness” – over bookfairs, downing cheaters. Absolutely Press, Chicago, 2000.
[23] Egy időben én is jártam focizni, de hamar elment a kedvem az egésztől. Inkább csak gyors akartam lenni, jó futó, ha a suliban felmérik a hatvan métert, amit nem mindenki nézte jó szemmel az edzésen. (Pl. Pető Tomi, Novák Bence és még sorolhatnám). Az edző sem volt igazi. Jobb az, ha az ember azt csinálja, amit szeret, vagy amihez kedve van. Szerintem egy, max. két évig jártam, és egy meccsen sem állítottak be.
[24] Vö. 3. lábjegyzet.
[25] Bár ebben nem vagyok biztos.
[26] Nem mindegy, melyik század végi!
[27] Egyesek szerint: „szavak” – vö. Heinrich Darfke: Art und Contemporarität. Neuen Sieben Abwehr, Nürnberg, 2002.
[28] Faszt vagyok kövér.
[29] Szülővárosom!
[30] Petrarca, babits etc.
[31] Ebben nem létezik consensus a kutatók között (Cioran, Funke, Derrida stb.).
[32] Ez is műfaj-megjelölő!
Megjelent: https://irodalmiszemle.sk/
