Simonyi imre
Fotó: Gyulai Hírlap
Én 1985-ben ismertem meg Simonyi Imrét, aki akkor már 65 éves volt, tehát élete utolsó szakaszában járt. Addig Imre bácsinak kizárólag csak a verseit „forgattam”, így az első beszélgetéseink során igencsak meglepődtem jó pár kijelentésén. Hiszen Imre bácsi az örökösen lázadó, öntörvényű ember, a saját szubjektív szabadságához verseiben is ragaszkodó költő, és én, a szalontai pedagógus szülők, akkor még szolid versfaragó fia, éppen az első publikálásain túlesett versíró világlátása, vágyvilága, elképzelése igen messze állt egymástól.
Bevallom őszintén: az első találkozásunk után hosszan elgondolkodtam azon, legyen-e a találkozásunknak folytatása. Volt egy hónapom erre a gondolkodásra, mivel mi akkoriban Szalontáról „kishatárátépővel” csak havonta egyszer látogathattunk át Magyarországra. Aztán, mert jól esett az a lelkesedés, amellyel fogadott, az a nyitottság, amivel viselkedett irányomba, a folytatás mellett döntöttem. S ezzel mindketten jól jártunk: Imre bácsi nyert egy, a szülőföldjétől alig 40 kilométerre, de az országhatár túloldalán élő ismerőst, én pedig igazi, ismert költő közvetlen közelében szívhattam magamba a sajátos irodalmi miliőt, s az ehhez közvetlenül kötődő öntörvényű életszemléletet.
S ahogy mind többet találkoztunk, egye több közös kötődési pontjaink lettek. Az elején szinte csak irodalomról, nőkről és a fociról beszélgettünk. Aztán, ahogy mind jobban megnyílt előttem, a szülőföldjéhez, Simonyifalvához kötődő élményei, majd politikai nézeteit is előhozta. No, azokkal ismét nagyon meghökkentett. Mi Szalontán csodálattal néztünk a „kádári emberarcú szocializmusra”, míg Imre bácsi a Kádár-rendszer legitimitását is megkérdőjelezte. Látta is rajtam, hogy ez nekem olyan hihetetlen. No, attól kezdve kezdett el beszélni 1956-ról, a saját forradalmi szerepéről, a megtorlásról, versei betiltásáról, emberi ellehetetlenítéséről…
Aztán, amikor a nőkre vonatkozó szemléletét elővette, abban is volt jó adag meghökkentés, megbotránkozás számomra. Talán a fociban volt az első legerősebb kapocs köztünk, hiszen Imre bácsi, akárcsak apám, Újpest-drukker volt. Sőt, később kiderült: Imre bácsit és apámat közös fociélmények is összekötötték.
A Különvélemény című kötetének 1986-os megjelenésével kapcsolatban is voltak közös élményeink, melyek a gyulai könyvesbolthoz, a könyv Hévízi Ottiliának Simonyifalvára történő eljuttatásához (stb.) kötődtek.
Nem akarok máris minden poént lelőni Imre bácsiról, mivel a Simonyi Imre emlékév kapcsán egy többrészes sorozatot indítunk a Gyulai Hírlapban. Írásaimban felfedem az Imre bácsihoz kötődő személyes élményeimet, történeteimet, barátkozásunkat.
Imre bácsi, aki immár 26 éve a túlvilági költők táborát gazdagítja, emlékeimben máig velem van. Ebben a sorozatban is méltósággal, szeretettel és őszinteséggel fogok rá emlékezni.
