Egy januári hír kellős közepén találtam magam. Akkoriban számoltak be a Gyulai Közüzemi Kft. által az óvodák és iskolák számára kiírt italos kartondobozgyűjtő-verseny végeredményéről. Álmomban már a sikeren felbuzdulva kitalált célzottabb akciók egyikéről szereztem hírt. A helyi kocsmák törzsgárda-válogatottjai részére a Minisztérium (nem emlékszem, hogy a Földművelésügyi vagy a Kulturális) által felajánlott PET-Kupáért (Pálinka-Ellen-Tejet) „rövid”-esen tejesdoboz-gyűjtő versenyt indítottak, (természetesen csupán a csapattagok által az italozóban elfogyasztott macskabenzin-edényzettel lehetett résztvenni), az egyéniben induló szeszesital-fogyasztók számára pedig gyümölcslédoboz-gyűjtő viadalt, melynek első helyezettje „a szedd magad” mozgalom keretében leszedhetett 10 mázsa tetszés szerint kiválasztott gyümölcsöt. A vigaszdíjas pedig – szintén a „szedd magad, de gyorsan” keretében – három általa kiválasztott társa segítségével térhetett haza. Álmomban a négy virágos kedvű és erősen kapatos férfi hajnalban felcsöngetett az egyik ház negyedik emeletére - Ki az? - szólt a kaputelefonba egy álmos női hang. - Bocsánat, ön a Kellerné? Igen, én. Mit óhajtanak? Mire a válasz: Jöjjön le, legyen szíves, és válassza ki közülünk a férjét, mert a többiek is haza szeretnének menni!
Álmomban innen rögtön átlibbentem egy kulturális kőművesipari kirándulásra. Legalábbis februárban a Kul-túra néven elhíresült kultúra-renoválási – s mint ilyen, az elengedhetetlen látványelemmel is felállványozott – tárlat csábított szellemi sétára. A GYAK-orlatban is megtapasztalhatta minden látogató, hogy a Kul-túrához nem kell feltétlenül túrabakancs. Valóban igazi felújítási hangulat uralkodott a helyszínen (ahogyan egykoron Kőműves Kelemen mondta a gyermekének: „Egyél fiam, mert anyád már fal!”), látszott, hogy komoly mesterek vették fejükbe a művészet megújítását. Persze akadt, aki olyan nehezen értette meg a mélyenszántó mondanivalót, mint egyszeri gyerek a Kinder-tojás titkát (finom ez a tojás, csak nehéz lenyelni a sárgáját!), sőt egyes rossznyelvek azt is elterjesztették, hogy megoszlik a kritikusok véleménye (mármint egyesek a festéket sajnálják, a többiek meg a vásznat). De mindezt csupán azok mondják, akik nem tudták befogadni a korukat jócskán megelőző (és a PART-ról jött) géniuszok újszerű mondanivalóját. Álmomban ekkor egy örökbecsű mondat ugrott be: A tehén is egy bonyolult állat, én mégis megfejtem. Külön felhívnám mindenki figyelmét, hogy a következő párbeszéd nem – hangsúlyozom: NEM – itt hangzott el: Mondja, kedves Művész Úr, valójában mit ábrázol ez az alkotás? Nemigen emlékszem, még tavaly készítettem. Fontos, hogy nézőként legyünk nyitottak a művészetre, művészként pedig GYAKoroljunk és GYAKoroljunk.
Álmomban itt márciusban és a 37. Borverseny és Borest rendezvényén találtam magam. Tudom, hogy a valóságban még hasonló sem történt, mégis azt vizionáltam, hogy egy nagyon figyelemfelkeltő ötlettel rukkoltak elő a szervezők. Mintha az épület előtt néhány részeg feküdt volna. Megkérdeztem, hogy segíthetek-e nekik. Mire csupán annyit tudtak mondani, hagyjam békén őket, ők most nem szórakoznak, hanem igenis keményen dolgoznak, mert ők itt a rendezvény reklámjai. Kicsit beljebb kerülve rögtön kaptam egy jó tanácsot. A szakavatott résztvevő elmondta, kezdjek el gyanakodni, hogy túlvizezik a bort, ha a pohár felett nem muslincák, hanem sirályok keringenek. Megkérdeztem az egyik jelenlévőt, hogy ki beszélte rá, hogy eljöjjön az estre. Nagyon öntudatosan csupán annyit válaszolt: Engem senki sem biztathat az ivásra, én önkéntes vagyok. Utána két bőszen falatozó embertől megérdeklődtem, hogy szoktak-e főzni. Nagyon eltérő válaszokat kaptam. Egyikük azt mondta: Nem szoktam még vajas kenyeret sem kenni, nálam már az is főzésnek számít. Másikuk viszont így tromfolt erre: Nagyon szeretek borral főzni, néha még az ételbe is jut belőle. Kisvártatva valaki szavalni kezdett: „Ha nem sikerül a bordal, Jön a szomszéd a bárddal…
Áprilisban a Gyula és Környéke Baleset-megelőzési Bizottság felhívást tett közzé a húsvéti italfogyasztás veszélyeire felhívva az olvasók figyelmét. A hírhez kapcsolódva feltétlenül meg kell említeni az ilyenkor nagy sikerű – népi hagyományokat követő – sportágat, a húsvéti italozási triatlont. Ez az embert próbáló erőpróba három versenyszámból áll: sprint a locsolkodásra kiszemelt hölgyekhez, ott „súlyemelés”, majd talajtorna hazáig. Sokan képesek nagyszerű eredményekre ebben a szakágban, bár talán nem is tudják (vagy nem is tudnak) magukról, hogy mire képesek. Sajnos ez egy veszélyes versenyszám. Álmomban láttam, ahogy az egyik versenyző, miután kitántorgott a „súlyemelés”-ről nekiment az utcán egy hölgynek, aki két hatalmas pofont kevert le az élsportolónak. Mire az így szólt: Hű, de hamar hazaértem. Innen a Sódarmustra/Sódar mustra megrendezéséhez csapongtam, bár az eltérő írásmód egyes vendégeknek problémát okozott: voltak, akik nagyobb mennyiségű erjedésnek indult szőlőlevet fogyasztottak a sódarevés előtt, azt hitték, így megy a sódar a mustra. Sőt nemzetközi hírként megálmodtam a Pálinkafesztivál Kínából érkezett körtepárlatával kapcsolatos szállóigék keletkezését, melyek máris a népköltészet klasszikusai közé kerültek. Voltak akik a „Yüfa – kafa” felkiáltással koccintottak, míg a választékosabb megfogalmazással élők a „Cipem, ciped, cipi-cipi!” köszöntéssel koccintottak e nedűvel. A szilveszterhez közeledve agyam mindenkinek küldött némi összemixelt jókívánságot. Ez egy ősi kínai internetes „szerence-lánclevél” formájában juthat el Önökhöz: „Te elolvasz és kügyed továb 300 barát - lesz nagy-nagy szerence! Kici barátnak kici szerence, szok barátnak szok szerence! Szok, olcó... Egyépként hanyasz labad van?”
Itt már próbáltam volna felébredni, de mindhiába. Naná, hogy a májusi Csillagtúra volt a következő (rém)állomás. Először egy kezdő tűzoltót „véltem látni”, akit lefogtak a kollégái, mert bántani akart egy kutyát. Mint megtudtam, tűzoltó-készülékkel a kezében éppen meg akarta gyújtani az eb szőrét, mert valahol azt olvasta, hogy a kutyáknál minden évben kötelező az oltás. Legnagyobb ámulatomra mindenkivel németül beszéltem, mégis értettem a válaszokat. Villámgyorsan barátokra találtam, csupán azzal lógtam ki a társaságból, hogy ásványvizet kértem. Rögtön felhívták a figyelmemet ennek veszélyeire: Nagyon kockázatos dolog vizet inni, mert az egy rendkívül erős ital, hiszen még azokat a hatalmas hajókat is fenntartja. Természetesen én is visszakérdeztem, hogy a szeszesital kapcsán tudnak-e hasonlóról. Egy osztrák lánglovag nagyon rövidre zárta a választ, elmondása szerint, amikor először olvasott az ivás veszélyeiről, azonnal leszokott az olvasásról. Egy dán szaki kiegészítette azzal, hogy az ő filozófiája szerint, az, aki fél az alkoholmérgezéstől, az ne igyon mérgezett alkoholt. A koronát a beszélgetésre egy – a józan emberektől már első látásra megkülönböztethető állapotú – német önkéntes tűzoltó tette fel. Ő elvi megfontolásból nem iszik töményet, viszont tudja, hogy a sör lassan butít. De ez egyáltalán nem baj, mert ő ráér. Ahogy végignéztem a díszes társaságon, megállapítottam, hogy úgy néznek ki, mint a gázpalackba zárt gáz, azaz propán meg bután.
Június vége (és július eleje) a város a városban szlogen jegyében telt, ez begyűrűzött az álmomba is. A tapasztaltabb tévénézők – hogy most kivételesen ne az életkor irányából közelítsünk – emlékezhetnek még Pandacsöki Boborjánra, aki nagyon sok világcsúcsot tartott. Többek között Őt tisztelhettük a világon a legtávolabbra látó, a világon a legtöbb nyelven beszélő, sőt a világon leggyorsabban elalvó emberként is. Július óta elveszített egy rekordot. Hiába tette dolgát személyi edzője, Besenyő Pista bácsi is, mégsem kerülhette el a sorsát, mára már csak a százegynéhányadik a világ legtöbb munkahelyen dolgozó emberei közül. Kicsit pontosítva – csupán a tények kedvéért – éppen 136. a rangsorban. 22 műhelyben és számtalan mesterségben próbálhatták ki magukat a szerencsés táborlakó gyermekek a Hetedhét városban, ahogyan az egyik táborozó fogalmazott: még nem számoltam pontosan össze, de azt hiszem, hogy ezermester vagyok. Valóban így volt, akadtak kovácsok („Olyan a csávó, mint a toronyóra, nem túl pontos, de nagyot üt!), bankárok ("Sosem gondoltam volna, hogy a bank egy ilyen vidám munkahely! Először csak kedvesen mosolyogtak, aztán mikor meghallották, hogy mennyi hitelt szeretnék felvenni, kitört a röhögés!"), pincér („Az idő pénz - gondolta a pincér és hozzáadta a számlához a dátumot.”), szakács (Hogyan főz az óvatos szakács? Vigyáz a tepsi épségére!), király (Két kanász beszélget a gazdaságról: Mit csinálna kend, ha király lenne? Hogy mit? Lóhátról őrizném a disznókat.), s persze még számtalan más foglalkozásban is „mesterképzés”-ben vehettek részt a nebulók. A tábor pénze - a DIRO – ráadásul már az euró előszobájába is elrepített bennünket, hisz vásárlóértéke sokkal jobb volt a forintnál, sőt adót is kevesebbet vontak belőle. Végül az utókorra marad egy olyan mondás, mely nagyon sok mesterember jelmondata is lehetne: Még nincs kész, de már majdnem elkezdtük! Eddig jutottam álmomban, amikor … Elnézést kérek, de …
(Folytatása következik)
