kiss lászló
Aki elutazik, meghal egy kicsit, idézte Esti Kornél a franciákat száz éve, hozzátéve: ő ezt sohasem hitte, hisz minden egyes utazással újraéled. Egyetértünk, néztünk össze, majd hogy újraéledjünk mi is, elrepültünk Németországba. Dürer Albert alakja hónapok óta megtalál bennünket, monográfiák, albumok, történeti munkák: mindenütt a szakállas ember. Ha ennyiszer mutatja magát, biztosan akar valamit – járjunk utána. Gyulaiak vagyunk, nem nehéz meleg szívvel gondolni a nagy hírű mester édesapjára, aki a környék szülötte, közelebbről az Eytas, vagyis Ajtós nevű településé, amely légvonalban éppen 252 méterre fekszik attól a szobától, melyben ezeket a sorokat írom. Kolbászfalu, Észak-Törökzug: a történelmi városrész. Innen csörgedez tehát a nagyszerű vér, és mi innen vettük az irányt Bajorország második legnépesebb városa felé.
A Dürer család nyomában, ez lehetne a címe ennek a melodramatikus beszámolónak, ha valóban az Ajtósi família nyomába eredtünk volna. Csakhogy mi igazából a máshol-létnek, a – használjunk nagy szavakat – idegenségnek arra a csiklandósan izgalmas élményére vágytunk, amikor az ember aggályok nélkül el tudja hinni, hogy távol törökzugi otthonától, megfosztva mindentől, ami a magyarsága, a hazája – ezen most elsősorban csodálatos nyelvünket értjük –, közelebb kerülhet, mondjuk, önmagához, vagy bármihez, amit annak képzel. Ahol, bár el tudja rebegni, hogy danke sehr, nem értik őt, és le tudja ugyan fordítani, hogy bratwurst, ő sem ért másokat. Lekerül válláról a megfelelés súlya, lazán korzózhat a Pegnitz partján, fölszabadultan villamosozhat az óvárostól a Harmadik Birodalom utópisztikus romjaiig, nyelheti a söröket a Neutormauer előtti macskaköveken, vagy, ami a legkedvesebb szórakozása, önfeledten vizslathatja embertársait, találgathat, ki kicsoda Nürnbergben, 2019 nyarán. A főpályaudvar előtt hesszelő srácok törökök, az alacsonyabb egy mobilüzletben dolgozik, a másik kebabos, az a nagyon idős néni meg echte helyi, pöttöm lánykaként rázta az abroszt az erkélyen, amikor végigmasírozott az utcán a Wehrmacht. Az aktatáskás úr mérnökforma, Kölnben él, esetleg frankfurti, de most ideköti a meló, a copfos lány Erasmusszal érkezett, egyenesen Zágrábból. Az holland, ez spanyol, az a szemüveges csávó muzeológus (két tanulmányt írt Dürerről), ez hostelt üzemeltet, anyai ágon portugál. És azok ott, a szemközti ülésen? Azok, kérlek, kelet-európaiak. Közelebbről: szlávok. Keskeny száj, vágott szem, elgyötört ábrázat – minden passzol. Nagyi, lánya, unoka. Hol lehet a férj? El se jött? Vagy lekoccolt, és most három magára maradt ember néz szembe az új helyzet hozta kihívásokkal? Esetleg kénytelen volt továbbállni, külföldön robotol, még külebb földön, mint amit Breszthez vagy Lvivhez képest Nürnberg jelent? Utolsó esténk ez, a villamos csikorogva kanyarodik, közeledünk a szálláshoz. Fölállunk, az ajtóhoz lépünk, ujjunk a leszállásjelző gombján, amikor megüti a fület a nagyi hangja: „Zsuzska, az Ati dolgát elrendeztétek már?” A nagylány készségesen felel, és a válasz nem tartalmaz se dankét, se sehrt, ellenben van benne más, bőven, és ezt a sok mást zavarba ejtően tisztán érteni.
Az ajtók nyílnak, a Kirchenstrasse felé egyenes út vezet. Hűvös van, nem augusztusi idő, éjszakára föltekerjük a fűtést. Ati vajon hol lehet most. Az utolsó húsokat rakodják a hűtőládákba, vagy a közös szálláson izzítja a skype-ot? Nem kell, és különben sem lehet mindent tudni. Elég az, hogy a mi gépünk másnap tizennégy óra tizenöt perckor indul hazafelé. Tiszta időt mondanak, reméljük, fölszálláskor még vethetünk egy utolsó pillantást a felejthetetlenül szép óvárosra.
Megjelent: a Mandiner I. évfolyamának 14. számában.
