Forrás: MNL Békés Megyei Levéltára
Névtelenségbe burkolózó interjúalanyunk még középiskolás korában találkozott a Ladics-ház utolsó lakójával, Ladics Györggyel, azaz Gyurka bácsival, akitől matekórákat vett. A békéscsabai vízügyi technikum hallgatójaként a budapesti műszaki egyetemre készült, a sikeres felvételihez pedig szüksége volt ahhoz, hogy pallérozzon egy kicsit a tudásán. Úgy emlékszik, a Ladics família utolsó képviselője a hajadon húgával, Margittal lakott, aki a ház hátsó részében élt, elvonultan, a tanítvány sosem találkozott vele.
Az öreg úr ekkor, a szocializmus éveiben deklasszált elemnek számított, hisz vagyonos, birtokos család sarja volt. Épp ezért nem élvezett előnyöket az 1950-es és az 1960-as években. Valamiből mégis meg kellett élnie.
– Uramnak szólított, és én tizenéves srácként el voltam ettől ájulva, hisz még csókolomot köszöntem mindenkinek. Szóval csodás volt! Uram, mondta nekem, majd így folytatta: kezdetben nem tudtam, mit csináljak. Fát vágtam, és elvégeztem mindent, ami éppen adódott a házak körül, míg meg nem öregedtem – idézte fel emlékeit adatközlőnk.
Gyurka bácsi hadmérnökként szolgált a háború előtti hadseregben, képesítése, és a tanultsága, ami ezzel párosult, alkalmassá tette arra, hogy matekból különórákat adjon. Olyanoknak is, akik bukásra álltak. Interjúalanyunk 1969-ben járt hozzá hónapokig. Ez idő alatt jól összebarátkoztak, függetlenül a nagy korkülönbségtől, mert lehetett vele, „olyan típus volt”, fogalmazott olvasónk.
A Százéves cukrászdától számított harmadik ablakon kellett kopogtatnia a felkészítők előtt. Miután a kapualjon és a folyosón át beértek a lakásba, folyton kérdezősködtek, mi micsoda. Beszélgetőpartnerünk úgy véli, a család rengeteg dísztárgya és bútordarabja most is ott van, ahol akkor volt, csak más elrendezésben. Gyurka bácsi szívesen megmutatta ezeket nekik, gyerkőcöknek, fiataloknak. Megmutatta a csodás kávéfőzőjüket is, amely a 19. század elején készült, és az üknagyapja kardját is a Napóleoni háborúk idejéből. Majd miután helyet foglaltak a nagy poros tükör és a zongora szomszédságában, jött az elmaradhatatlan „Parancsol egy teát, uram?” kérdés.
– Én persze, hogy parancsoltam, mire ő már hozta is a kis teácskát a meisseni porcelán csészében, ami szintén megtekinthető a jelenlegi kiállításban. Közben feladta a megoldandó feladatokat – hangzott a visszaemlékezés.
A Jókai utcai ház állítólag ekkor már nem arról volt híres, hogy túl nagy rend jellemezte volna, sőt annyira nem, hogy adatközlőnk még meg is sajnálta a magára szinte semmit se adó Gyurka bácsit, és felajánlotta, hogy miután túl lesz a felvételin, segít neki a pakolásban. Erre ő széttárta a karjait, és felkiáltott: Uram, nem, itt a por őriz meg mindent! A nagy összevisszaság ellenére ő persze mindennek pontosan tudta a helyét, a látszólagos őrületes rumliban mindent pillanatok alatt megtalált.
A korrepetálások előtt vagy után arról is mesélgetett a diákoknak, hogy a háborút követően, amikor a ház első részébe kellett összehúzniuk magukat, a hátsó tömbbe számukra idegen lakókat telepítettek be a kommunisták. Ezt mondta ezzel kapcsolatban: „Képzelje, uram, mivel gyújtottak be ezek!”. Majd kifejtette, amikor bejöttek Gyulára az oroszok, a család azt érezte, tennie kell valamit. Azt tették, hogy a városházáról vagy a levéltárból összegyűjtöttek egy halomnyi régi gyulai iratot, majd ezeket az épület hátsó részében helyezték el. Ebbe a kupacba markoltak bele a betolakodók, ezekkel az okmányokkal gyújtottak be.
Interjúalanyunk azt is felidézte, hogy a kertben, a bokrok között sokáig hevert elhagyatottan, letört fejjel egy Nepomuki-szobor. Ez a Jókai utca és a mai Béke sugárút találkozásánál állhatott egy hídfőn, amikor ott még a Körös vize folyt. A plasztikát vélhetően szintén az oroszok elől tolták be talicskával a házuk udvarára a Ladicsok. Ezelőtt nyolc évvel még ott volt.
Ladics György tanárként rettentő türelmes volt, de mosolygós is, semmit se erőltetett, inkább rávezette tanítványait a megoldásra. Megtanította őket gondolkodni. Megtanította őket arra, hogy a képletek mögött összefüggések vannak. Hisz ő még egy olyan világban nőtt fel, amelyben a ráció, a dolgok miértje nagyon fontos volt, közölte velünk az anonimitásához ragaszkodó szemtanú.
Ladics György 1898. június 4-én született Gyulán, itt is halt meg 1978. március 28-án. Katonatisztként harcolt a második világháborúban, majd amerikai hadifogságba esett. Húga, Margit szintén Gyulán született 1905-ben, és szintén itt hunyt el 1986-ban. Háztartásukat csekély évjáradék fejében a városra hagyták. A tárgyi anyag a múzeum, az iratanyag a levéltár, a könyvanyag a bibliotéka kezelésébe került.
