Gyulai Hírlap - Virtuális majális a gyulai Ladics-házban

A közismert alkotásnál maradva elmondható, hogy a jelenet egy napsütötte domboldalon játszódik és a képen kívül eső fa árnyékában letelepedett kiránduló társaságot ábrázol. A festmény a francia impresszionisták képeivel azonos hatást kelt, az elkészítés módszere azonban eltérő. A művész a természetet emlékezetből, az alakok helyét kihagyva műteremben festette, majd az alakokat egyenként festette rá a képre, modellek alapján, különböző időpontokban. A pokrócon hason fekve csirkecombot evő alak a festő saját maga.

Biztosak lehetünk benne, hogy Szinyei Merse Pál a Ladics-ház udvarán megterített asztalnál  is szívesen foglalt volna helyet, különösen abban az esetben, ha Nagy Adrienn néprajzos-muzeológus és Kukla Ildikó múzeumpedagógus munkatársunk is vele tart. Jóízűt csevegtek volna a kialakult helyzetről, s aztán nyugodt szívvel megállapították volna, hogy majd ez is előbb vagy utóbb mindenki számára megnyugtatóan rendeződik.

Ezt nem tudhatjuk, azt viszont igen, hogy a Ladics család is igen kedvelte a piknik intézményét. Az imént már említett egyik kollegina, Nagy Adrienn mesélt arról, milyen lehetett vagy inkább milyen volt egy-egy ilyen esemény. Mint mondta, ezt a körülményt dr. Bódán Zsolt történésztől tudhatjuk, aki nagy ismerője, elismert kutatója a Ladicsoknak és az eredményeit nem volt rest kötetbe foglalni. A patinás kerti pavilon május 1. tiszteletére egyfajta tavaszünnep helyszínévé vált.

A hagyatékból származó műtárgyak szolgáltak arra, hogy az asztalt díszesen lehessen megteríteni. Fontos tudni, hogy a műtárgyak korábban, jóval korábban, a 19. században még használati tárgyak voltak, s az eltelt idő alatt nemesültek műtárggyá. A Ladics-házban látható relikviák nem egy hosszú évek alatt összeállított kollekció darabjai, vagyis nem kötött tematika szerint gyűjtötték egybe a szakemberek, hanem a család hagyományozta az ingó és ingatlan vagyonát a városra. Így lettek kiállítva a korábbi használati- és dísztárgyak.

Mint Nagy Adrienn elmondta, a városi polgárság körében a tavasz beköszöntével, májusban és júniusban is divat volt kirándulásokat tenni a szabadban. Az installáció ötletgazdája hozzátette, azért tartotta fontosnak, hogy ez az installáció elkészüljön, hogy egy kicsit ki lehessen lépni a kialakult helyzet adta bezártságból. – Ne feledkezzünk meg róla, hogy az akár otthon is megtalálható kellékek segítségével nyugodtan szervezhetünk magunknak egy mini majálist a kertben vagy éppen a teraszon, illetve erkélyen – húzta alá. A 19. századi menüben hideg sültek, pástétomok, gyümölcsök és parfék is szerepeltek, ügyeltek rá, hogy könnyen romlandó és erőteljes illatű csemege, például halféle vagy éppen túlzottan cukrozott élelmiszer ne legyen közte, hogy ne keltse fel a méhek, darazsak érdeklődését.

Az alapvetés tehát az, hogy adjuk meg a módját a tavasz méltó köszöntésének. Ez persze nem kötelező érvényű parancs, inkább csak szeretetteljes javaslat. A Ladicsok például előszeretettel pihentek, nem csak a Jókai utcai házuk kertnek is beillő udvarán, hanem Gyulaváriban is, a tanyájukon. A korabeli ember kereste a kapcsolatot a természettel, ez látszik a Szinyei Merse Pál főműveként említhető festményen is. Mindenképpen példát vehetünk eleinkről, legalábbis abban, hogy nem kapkodtak, nem siettek, nem rohantak, mint mi. Élhetőbb életet éltek és a mainál jóval lassabb, emberibb tempót követeltek meg maguktól és másoktól is.