Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
A világ szeme elől egyelőre elzártat mint állapotmegjelölést azért szerkesztettük bele a szövegbe, mert a tervek szerint valamikor az épületnek ezt a részét is megnyitják a látogatók előtt. Az erre vonatkozó elképzelés már évtizedekkel korábban megfogalmazódott, és Bugár-Mészáros Károly műemlékes szakember sorozatunkban már említett kiállítási koncepciójába is bekerült. A leírás szerint (és az általam a helyszínen látottaknak megfelelően) sajnos nem sok eredeti tárgyból lehet gazdálkodni.
Ami a lakásmúzeumban megmaradt, hozzávetőleg a következőkből áll: egy vörösréz fürdőkályhából, egy vízmelegítő hengerből, egy öntöttvas kádból, egy vörösréz csaptelepből és egy sárgaréz zuhanyzó karból. A tárlatrendező szerint ezek mellé kellett volna beszerezni egy korabeli mosdókagylót, egy vécécsészét, egy vécétartályt, egy szekrényt a hagyatékban fennmaradt kellékek részére, egy tükröt, egy pohár- és egy törülközőtartót, hogy a helység valamennyire a hitelesség látszatát keltse.
Azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Ladicsék már adtak arra, hogy legyen fürdőszobájuk. Nem sokaknak volt ugyanis annak idején, sem Gyulán, sem másutt. Főként az ipari forradalom után megjelent munkásnegyedekben váltak katasztrofálissá a higiénés állapotok. Valamelyest enyhítettek a helyzeten a közfürdők, ám oda se engedtek be bárkit. Csak azt, aki a szolgáltatást meg tudta fizetni.
A fürdőszobák kialakítását az első világháborút követően tették kötelezővé, ám akkor is csak az új építésű házak esetében: ingatlanonként legalább egynek kellett lennie. Ez azt jelentette, hogy még az 1960-as években is léteztek a városban szép számmal olyan lakások, amelyekhez nem tartozott fürdőszoba (s talán még manapság is találunk ilyeneket). Ezekben a háztartásokban továbbra is a lavór, a teknő vagy a kád megtöltése után lehetett alaposabban megmosakodni.
