Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Jó lovas hírében állott Alajos gróf, kitűnő paripákat tartott mindig, így a béketárgyalások alkalmával ménesének javát magas rangú diplomaták vásárolták meg.
Ezúttal is azt tette, mint általában: belepattant egy különösen sebes járású nóniusz nyergébe, s a mezőkön, szántókon, legelőkön keresztül átvágtatott a kétegyházi udvarházukba. Itt nem szólt senkihez, nem evett, nem ivott, de nyergeltetett egy új lovat, és már száguldott is tovább.
Gyulára csütörtök délben ért be. A villámgyors galopptól orrán-száján ömlött a vér, a cselédek alig tudták leemelni a ló hátáról. Hiába is iparkodtak, a boldogtalan Aletta ekkor már nagyban kavargatta a darázsport egy pohár tejben, őrületes fájdalmak közt vergődött, fuldokolt a kastély kamrájában, a befőttek és a szalonnák alatt.
Mellette szigorú édesanyja tördelte kétségbeesve kezeit, miután kocsikat küldött a közeli nagyvárosokba doktorokért. Ám mire az orvosok Gyulára érkeztek, a szerencsétlenül járt szép Aletta emberfeletti kínokat szenvedett. Az ellenméreg sem használt rajta. Selymes bőre összegyűrődött, fogai kiestek, a haja kihullott.
Mígnem fel nem tűnt a láthatáron Béla Kígyósról, és elő nem állt a javaslattal, hogy meghívja a hölgyet a Reinhardthoz. A család előbb csodálkozott, majd haragudott, hogyan lehet ennyire megsérteni egy haldoklót, hisz a lány lábra se tud állni, s mindezt betetőzve még szörnyen is néz ki. A gavallér azonban annyira meggyőzően beszélt hozzájuk, hogy végül beadták a derekukat.
Így hát Béla a saját karjaiban vitte át Alettát a cukrászdába, ahonnan két óra múlva látták őket vidáman távozni. Mintha mi sem történt volna...
A vendégkönyvbe ezt írták be:
„A finom gesztenyepüré emlékére”.
