Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A javarészt mezőségi hagyományokat ápoló Eszterlánc – Sturcz Noémi (ének), Juhász Dénes (hegedű, furulya), Komáromi Márton (hegedű), Császár Attila (brácsa) és Liber Róbert (bőgő) – Észak-Mezőség mindennapjaiba nyújtott betekintést zenéjével. Az 1998-ban Budapesten alakult banda a „brácsos” zenekarvezető gyűjtéséből „táplálkozik”. Merítéséből eleddig nyolc album készült, amelyekről jócskán lehetett válogatni, többek között vágyódó katonadalt, kesergő halottkísérőt, eleven lakodalmi nótát, erdőtlen dombokat idéző furulyazenét, keserédes altatót, amelyek hallgatása közben lassan, észrevétlen borult ránk az éj sötét csergéje. Koncertjükön közreműködött Szilágyi Anna énekes – akinek az ifjú dalos menyecskével generációkat átívelő duettje önmagában is rendkívüli volt –, valamint Dresch Mihály, aki alázatosan teret hagyva az autentikus dallamoknak, finoman színesítette a vonósok játékát furulyaszóval.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A Liszt Ferenc-díjas Dresch Mihály már többször állt a vár színpadán, és most újabb ifjú talentumokat hozott magával. Kivételesen muzikális csapatával – Lőrincz Hortenzia (ének), Csoóri Sándor Sündi (brácsa, tambura), Bognár András (nagybőgő) és Zimber Ferenc (cimbalom) – több zenei stílusból táplálkozó, kétségkívül egyedi zenei világba kísérte el a fesztivál hallgatóságát. A „mályvainges legények” egyáltalán nem ragadtak le vezetőjük kíséreténél, mindinkább szerves részét képezték ennek a jazz és a népzene határain lavírozó professzionális kuriózumnak. Fiatalos lendületük, virtuozitásuk uralta a Dresch-féle kompozíciók előadásmódját. Hatásos volt a nemzetközi ismertséget kiérdemlő fúvós körlégzéses technikája, és szaxofonjátékán túl hallhattuk dalolását, valamint saját fejlesztésű billentyűs fafúvósát, a fuhunt is. Az egyedi fafurulya arra készült, hogy képes legyen minden hangnemben követni megszólaltatóját, akár a népzene, akár a bepop vagy a free műfajok útján kíván épp járni. Szükség is volt rá.
Fotó: Gyulai Hírlap – Rusznyák Csaba
A záróprodukció idején már igencsak hűvös szelek jártak, úgyhogy jól jött a Kerekes Band vérpezsdítő ethno funkja. A világjárt „elektromos betyárok” produkciója tizenvalahány évvel ezelőtt már sikert aratott a Gyulai Várszínház világzenei felhozatalában, ugyanakkor újszerűsége és frissessége mit sem kopott azóta sem. Fehér Zsombor (furulya, elektromos duda), Námor Csaba (koboz), Csarnó Ákos (brácsa), Sohajda Péter (basszusgitár) és Fehér Viktor (dob, ütőgardon) a Csángó Boogie című szerzeménnyel rögtön lendületbe hozta a lábakat, és többeket táncra is perdített a székek mellett. A húzós funkyütemek, a wah-pedálos és/vagy torzított kobozjáték, valamint az elektronikus effektarzenállal dúsított furulyaszó fergeteges rockzenei koncertre jellemző elánnal hömpölygött. (Akit esetleg megzavart a nyugati zene efféle betörése a fesztiválra, az ne feledkezzen meg a verbunkosról.) A világzenei fesztivál ívéhez méltó Kerekes Band csaknem instrumentális előadásába talán kevésbé illett a Baricz Gergő énekes közreműködésével előadott AC/DC- és Taurus-feldolgozás, de legalább hallhattuk: a népzene egyáltalán nem kirekesztő műfaj, sőt.
A Halmos Béla Népzenei és Világzenei Fesztivál tovább erősítette a tényt, hogy igenis létezik az a látszólag ellentmondásos kifejezés: magyar világzene. Hungarizmus nélkül kijelenthető: népünk vaskos, egészséges és szerteágazó gyökerein hatalmasodik az a tengerentúlról is tisztán látható örökzöld lombkorona, amely folyton virágzó, különleges zenei színátmenetet képes hozni. Aznap a vörösből, a fehéren át a zöldbe.
