Azon a disznóvágáson hallottam tőle utolszor. Szétvetett lábakkal, lecsupaszítva feküdt a test a latyakos udvaron, s miközben apámék föltűrt ingujjal, lendületesen pakolták ki belőle a részeket, odabent, a kiskonyhában sercegett a vér a sparheltre tett lábosban. Óriási dunsztosüvegből csepegő uborka, erős paprika és kisdinnye dukált a früstökhöz, de a legkelendőbb a karfiol volt, ahogy reccsent, mintha a fogam tört volna ketté. Habzsoltam hozzá a habos bélű fehér kenyeret, nagyapám szokás szerint kizárólag szikkadtat volt hajlandó magához venni. Ha friss kenyér volt odahaza, azt is inkább megpirította a fűtőtesten.
Akkor hallottam utolszor. Hogy a történet egy fiatal legényről szól – ekkor kissé fitymálón rám nézett –, aki elszegődött egy módos gazdához, ám ennek a tehetős birtokosnak nem csupán pénze, de magához való esze is volt, és rendre szikkadt kenyeret adott az ebéd mellé. A fiatal legény hetekig tűrt, aztán csak kibökte, hogy valami nincs rendjén ezzel az étellel. Hogy finom, és hogy tényleg köszöni a kosztot, de jó volna már kenyerebb kenyeret is enni. Ekkor a gazda kirendelte a pajtához, és rámutatott egy hatalmas kőre. Emeld meg, fiam. A fiatal legény fölkapta a követ, és a magasban tartotta, ameddig a gazda rá nem parancsolt, hogy elég. A következő nap már omlós bélű kenyér járt az ebédhez, és aztán is, hetekig, majd hónapokig, és így tovább. Egy év elteltével a gazda ugyanúgy kiparancsolta ezt a fiatal legényt a pajtához, aki ezúttal meg se bírta mozdítani a követ.
És akkor, azon a disznótoron elmaradt a tanulság. Nagyapám üveges tekintettel marcangolta a kenyerét, aztán visszament az üsthöz, a rotyogó vízben sűrűn kavargó szalonnadarabokhoz, miközben odabent, a kiskonyhában sercegett a vér, és csepegett a paprika, és kisdinnye és karfiol dukált a früstökhöz, a habos bélű kenyér mellé.
Kiss László oldala a Bárka Online-on itt.
