Ugyan, mit tudhat egy vakond a demokráciáról, mondtam fennhéjázón, gondosan ügyelve arra, hogy hangomba némi méltatlankodás is vegyüljön. Mindez minap, a harmadik nagy kertcsata után történt, amikor az utolsó épen maradt túrás tetején egy fehér zászlócska jelent meg, rajta felirat. Demokráciát. A zászlófelvonás alatt a félévi kettesért feltett mentőkérdésem kudarcba fulladtára gondoltam.
Hát mit köszönhetünk a görögöknek?
Kétségbeesett diákszemek. Tudod, a reklámban a nénike oly szépen sorolja, sugalmaztam a választ gyengéden. Hálatelt diákszemek. A joghurtot! Szegény görögök. Még a kétségbeeséstől remegő kezem sem kanyarintotta a jegyet. Most meg ez a vakond akar itt engem kioktatni. Három hónapja túrta be magát a kertembe, majd oly sok helyen ki-ki belőle, hogy akármelyik borzaskata sárgulna láttán az irigységtől. Azóta dúl köztünk az ádáz küzdelem. Kitúr-betöm. Kitúr-betöm. Végül bedobtam a nagyágyút. A kertátló két végpontjában elhelyeztem egy-egy vakondriasztó-kütyürét. Volt sivalkodás. De oda se neki. Egészen mostanáig. A zászlócskát esküdt ellenségem követte a túrás tetején, büszkén kihúzott válláról lesöpörve az utolsó göröngyöt. Szóba álltunk.
Görög vagyok, mondta a vakond. Ja, az más, válaszoltam én. Az egyik átlóvégből még aznap eltávolítottam a kütyürét. Szavazati jog és fele-fele. Valamit azért én is tudok a demokráciáról, méláztam utána elégedetten szokásos joghurtvacsorámat kanalazva.
