Léteznek azok a sárga-fekete csíkos hatlábú szárnyas kis lények, miknek hasznosságáról a mai napig nem vagyok meggyőződve. Azok az alattomos evolúciós zsákutcák, amikkel eddig sem ápoltam barátságot, de lassan három évtizedes egymás iránti közönyünk bizonyította, csak kijövünk egymással valahogy. Legutóbbi élményem velük kapcsolatban mégis meggyőzött arról, sosem leszünk cimbik, sőt össze fogom húzni a szemöldököm, ha újra találkozunk. Szorosabb kapcsolatba meg ne is lépjünk, mert nekem legfeljebb fájni fog, de én legalább túlélem.
Tutira túlélem, mert – bár nem vagyunk egymásra allergiásak – a faj bármelyik tagját vesszük is, legközelebbi kontaktusunkat egy sem, ismétlem, egy sem fogja ép bőrrel megúszni. És ez véletlenül sem kósza, légből kapott fenyegetés. Ez tény.
Tehát kedves darazsak! Szépen kérem minden példányotokat, soha többé ne próbáljatok alattomosan kabátujjamban megbújni. Kérem szépen! Télen, főként karácsonykor ne próbálkozzatok, amikor minden jótét lélek ünnepel, és nem táplál ellenséges érzelmeket Teremtőnk egyetlen élőlénye ellen sem, még a darázs ellen sem…
Tehát darazsak! Ne bujkáljatok kabátujjakban, ne higgyétek, hogy a téli tavasz miatt felborult bioritmusotokat mérlegelni fogjuk, mikor úgy fájtok. Ne higgyétek, hogy mikor úgy fájtok, nem fogjuk támadásotokat legyilkolással viszonozni. Mérlegeljetek! Ha úgy döntötök – bár minden kompromisszumra kész vagyok –, a harc legyen harc.
Én túlélem. És ez már biztos.
