Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
– A Reinhardthoz megyek – szólt oda a fácánhúsoktól elnehezült Almásyakhoz szent karácsony elődélutánján Alajos gróf, midőn tervével elkészült.
Valamit tudhatott, hisz nagyon szerencsés pillanatban toppant be a puncsillatú cukrászdába, ahol az öreg Iván egyedül tanulmányozta a fővárosi vadászlapokat, miután itt sport- és étlapon kívül egyebet nem is olvashatott volna.
Talán ez is oka volt annak, hogy majdnem elájult ijedtében, amikor a daliás gyulai gróf belépett a vendéglátóhelyre. A legelső gondolata ezzel kapcsolatban az volt, kirohan az Erkel-szobor előtt posztoló szállítmányozóhoz, a sánta Alfonzóhoz, és elfuttatja a lóversenytérre, hozza be rögvest az odakint mulatozó törzsvendégeit. Már csak azért sem hagyhatta ki ezt a magától felkínálkozó alkalmat, mert a már szóba hozott kuncsaftjai, kiket megtartani mindennél jobban akart, immár negyedszázada álmodoznak arról, mi fog történni, ha egyszer Alajos gróf bependerül a Reinhardthoz, közéjük, éppúgy mint huszárhadnagy korában, amikor atillájának összes zsebe vadonatúj ezresekkel volt kitömködve, ebből állta az egész brancs fogyasztását.
Alajos azonban szélsebesen kapcsolt, és odaintett Ivánnak, mintha csak tegnap járt volna itt utoljára.
– Csak semmi eltűnés, hadd szórakozzanak kedvükre az urak! – mondta neki.
– Kegyelmes uram – szólt vissza Iván –, Ön egyedül unatkozni fog itten!
– Attól én nem félek, maga majd elmulattat! – felelte a gróf. – Hát halljuk, mit csinálnak a régi barátaim?
Iván megkönnyebbülten felsóhajtott, de egy trükkel mégiscsak kiküldte a sántához az egyik konyhalányt.
– Hahaha! – reagált erre a főúr. – Ez a cukrászda mindig a balszerencséjéről volt híres. Most azt beszélik, hogy aki a Reinhardtnál issza a feketéjét, azt tíz kilométernyiről megérzik a versenylovak.
Fotó: pixabay.com
– Dehogy is, excellenciám – védekezett Iván –, csak azóta lettünk pechesek, mióta a vörös pékasszony a szomszédunkba költözött. A fehérnép sorra megbabonázta urainkat zöld macskaszemével. A kertészfiú, akit bizonyára ismer, egyszer fehér port akart keverni a szilvóriumába, annyira összezavarta itt mindenki életét, de a habverőmmel kivertem a kezéből. Tessék nekem elhinni, egy ilyen hirtelenvörös asszony nemcsak egy százéves sarki cukrászdát, de egész városokat képes szerencsétlenné tenni.
Iván még sokáig dohogott Pruszlis Teréz vörös hajáról és babonás szeméről, de a gróf egyszer csak elkomolyodva leintette. Elővette a hely zöldfedeles vendégkönyvét, és így szólt:
– Halljuk, Iván, kik mostanság a törzsvendégei! Pontosan sorolja fel a neveket, egyet se felejtsen ki!
Iván a homlokára csapott, és legelsőnek természetesen a kedvencét említette, a debreceni országházi delegátust (engedelmükkel a nevét nem áruljunk el), kit a kártyajátékáért gyermekkora óta csodált, s ki ezt az óhajt hagyta maga után aranybetűkkel:
„Szeretjük a zsíros kávét, de máskor olajjal kérjük, diétázunk!”
Aztán jöttek sorban mindenféle álnéven bejelentkező urak, mint például Fecske Mihály köztisztviselő, kiről kiderült, valójában egy nemzetközileg körözött kém. Vele kapcsolatban az lett a feltűnő, hogy bár minden egyes kártyapartira beiratkozott, soha nem nyerte meg egyiket sem. Valami mindig közbejött, ami miatt veszített. Egyszer még a cukrászda is kigyulladt, midőn kedvező „mozgást” lehetett érezni a javára. Ezt követően írta be a könyvbe:
„A régi idők szele érintett [meg] itt bennünket”.
Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Ezzel minden bizonnyal az 1801. évi tűzvészre utalt, amelyről azt tartotta, végleg derékba törte a dinamikusan terebélyesedő város fejlődését.
De írt a lapokra egy Rozsos Gizella és egy Herczeg Erzsébet is „a finom gesztenyepüré emlékére”, s az előzőkhöz hasonlóan szintén karácsonykor Supka Gézáné, ki a zenélő óra mutatóját szerette volna megállítani, hogy sokáig ebben az állapotban maradjon. No meg egy német átutazó is belefirkantott e könyvbe a keleti fertályból. Ő a jövőbeli reformmozgalmakat előrevetítve fogalmazta meg véleményét ily módon:
„Ez a kis cukrászda többet ér, mint egy adag idegcsillapító.”
Alajos visszahelyezte a fiókba a vendégkönyvet, és az ámuldozó Iván könyörgő pillantásai ellenére felállott az asztaltól, kabátját begombolta.
– De fenség, pontban nyolcra, egy másodperccel sem később, rég nem látott barátai behajtatnak a városba. Ne búcsúzzon hát el e történelmi pillanatban! – próbálta maradásra bírni a távozni készülő arisztokratát a vendéglátó pincér. Ám a történet ezzel váratlan fordulatot vett, hisz Alajos, ahelyett, hogy megállt volna, belenyomott egy aranyat Iván tenyerébe. – Tiszteltetem a társaságot. Eddig kerültek, de ezentúl gondoskodni fogok róla, hogy nagyon gyakran az eszükbe jussak! Boldog karácsonyt, cimborám! – mondta, és huncutul rámosolygott a bajusza alól.
A púpos Iván babonás mormogással emelte ajkához az aranyat. Egy szuvenír volt a római császárok korából.
– Te sem jártál még a cukrászdában, mert ha jártál volna, ismernélek! Én Iván vagyok – mondta a solidusnak, és elrejtette a díszes egyenruhájában.
[A cikk valóságtartalmával kapcsolatban ezúton szeretném tájékoztatni a nagytiszteletű olvasótábort afelől, hogy bárminemű egyezés a megtörtént eseményekkel csupán a képzelet szüleménye – A szerző.]
Fotó: pixabay.com
