Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Ilus jó barátnőm volt, összejártunk. A városba viszont most mentünk ki először együtt, ő hívott meg. Azt mondta, fontos közölnivalója van. Ezért foglaltunk helyett
a legeldugottabb asztalnál, nem akartuk, hogy bárki is belehallgasson a beszélgetésünkbe. Miután letudtuk a rendeléseket, közölte velem, hogy ő most fel fog nekem olvasni valami olyasmit, ami számos vele kapcsolatos kérdésemre magyarázatot ad. Aztán benyúlt a ridiküljébe, s kivett belőle egy újságfoszlányt. A következők álltak rajta:
Csak néhány nap hiányzott még, hogy a boldog vőlegény boldog menyasszonyát, mint hitvestársát ölelje keblére, valóra változzék három esztendőnek biztató reménye... S íme, koporsóban pihen a vőlegény, s elhunyta miatt zokog a menyasszony, az édesanya, s gyászba borult szívek keseregnek a megrendítő fajdalom miatt…
Barátném szavai erre elhalkultak, szemei könnybe lábadtak, de úrrá lett magán, és folytatta a felolvasást.
Lángész káprázó fényét lelki ború felhője szállotta meg bizonyára, mert csak ez adhatja magyarázatát annak, hogy az édesanyát rajongó szeretettel övező egyetlen fiú; a menyasszonyát forrón szerető vőlegény a szeretet virágaira tapodva szép reményekre jogosító élet fáklyáját kioltotta, nem törődve azzal sem, hogy talán szerető szívek szakadnak meg, könnyzáport hullatva övéi sötét koporsója felett…
Ennyit akartam neked elmondani, jegyezte meg, majd összehajtogatta az újságcikket, és visszadugta a ridiküljébe. Ő volt Enyedi Sándor. Született 1803. szeptember 15-én. Tanult Öcsödön és Szarvason. A református teológiát Debrecenben végezte el kitűnő eredménnyel, majd Garzó Gyula oldalán káplánkodott Gyomán. A hívek rajongtak érte, arany szájú kispapnak nevezték. Nem sokkal ezután Bályokra küldték rendes lelkésznek. Senki sem gondolta volna, hogy nem jön már onnan vissza élve, idézte fel a régmúltat Ilus magába roskadtan, miközben elébem tette egykori jegyese portréfotóját. Szép fiatalember tekintett reám a képről.
Esküvőnk napját 1910. november 8-ra tűzték ki. Október 28-án azonban, egy pénteki napon Sándor elszállt a déli vonatra, amelyen Sarkad és Gyula között revolverrel kétszer magára lőtt. Az egyik lövés az agyát, a másik a szívét érte. Máig nem tudni, hogyan csinálta. Három levelet találtak nála, ezek közül egyet nekem, egyet az esperesének, a harmadikat pedig az illetékes hatóságnak címezte. Utóbbiban azt kérte, hogy Gyulán temessék el. Azóta nyugszik a református ótemetőben.
Mit lehetett erre mondani? Semmit. A vendégkönyvben is csak néhány könnycseppet hagytunk magunk után, és az észrevételt, miszerint:
Az élet sok küzdés és kevés béke, a halál viszont kevés küzdés és sok béke.
Béke hamvaira!
