Fotó: Gyulai Hírlap – Gurzó K. Enikő
Hírös hely volt Gyula városában a Százéves. Tizenkilenc magyar megyében sem akadt hozzá hasonló cuki, mert néha hét napig sem hallgatott el benne ifj. Réz Pali hegedűje.
A főtitkár öccse, ha bevetette magát oda mulatni, huszonnégy óráig meg sem mozdult az asztal mellől. Szélvész téphette a 408-as vörös Moszkvicsát, szakadó zápor verhette a személyszállító drága ponyvatetejét, a gépnek ott kellett állnia készségesen. Hadd tudják meg az arra sétafikáló párttagok, ki mulat a vendéglátóipari egységben.
De talán még nálánál is gyakrabban betért az édes falatok közé a megyei főmérnök gavallér fia, aki egy nyílvesszővel átdöfött matrózszívet tetováltatott az alkarjára. Őt nem a rongyrázás, de nem is a likőrös kávé csábította a Százévesbe. Sokkal ábrándosabb, édesebb érzés parancsolta be ide a duhajkodás férfias akarásánál. Csókra szomjazott a fiatalja, a hosszú lábú, vékony derekú szőke cukrászleányéra, aki viszont már odaadta magát a főügyésznek.
Ott sóhajtozott ezért az úrfija a jégvirágos ablakok alatt, ha úgy adódott, akár egész éjjel is. Hajnalhasadtán pedig, amikorra végre elcsitult a pártfőtitkár öccsének kappanhangja, magához kérette Palit a barna legényekkel, hogy csalódottságának minden fájdalma a cigánynóta szárnyain íródjon bele a gyulai köztudatba.
Így nótáztak hát reggelig a Százéves küszöbén, Petőfi után szabadon:
Vert az óra,
Halnak a remények,
Kik szívembe
Hajnalfényt hintének;
A mosoly
Kedvező szerencse,
Pályád édes,
Örömökkel hintse.
