fodor györgy
Fotó: Gyulai Hírlap
Csalódtam már szerelem miatt, és csalódtak bennem sokan a szerelem miatt, míg én másokban csalódtam a szerelemért, tűrtem szótlanul a szerelmemért. Nem a pillanatnyi boldogságot hajszoltam sohasem, ugyanakkor minden pillanatban szerettem volna megélni az igazi boldogságot.
E kettős mérce rám is a paradoxon létezés súlyos terhét rótta. A társadalom szabadelvűnek állítja be magát, közben csupán egyvalamiben szabad: szabadon rombolja a meghitt kapcsolatokat, annak ismeretlenségét bizonyítva, természetének megismerését normakövetően és következetesen elutasítva, a szabad akarat halála a civilizáció. Aki sokat tesz másokért, annak több szenvedés is jut, hiszen nem érti, mások miért nem értik, hogy ő csak jót akar, magának és másoknak is, élni és élni hagyni, szeretni és szeretve lenni.
A társadalomnak már nem kell a segítség, fejlett korában önrendelkezik és kíméletlen magabiztossággal ítélkezik minden valamirevaló boldogság felett. Világos századunkban honnan ez a bátorság, hogy szeressünk, érzelmesek legyünk, odaadóan ragaszkodjunk és áldozzunk a másik fél szellemi, fizikális és lelki emelkedésért? Talán ez az ember igazi tragédiája, hogy a felettes én nem tudott felülkerekedni az evolúció csúfolta ösztönénen. Nem csak a pénz, nem a hatalom, s nem a tudás vezet a boldogsághoz. Nem maradt más, csak a szerelem.
A szerelem viszont csak tiszta és őszinte lehet, nem egy kalitkába zárt fájdalom, elhaló kanáriének. A szerelmesek mind a kalitkán kívül repülnek, szabadon, odabenn csupán a kicsinyesség, irigység, bosszúvágy, hitetlenkedés, rosszindulat és ártó szándék törött szárnyú gyászmadarai lakoznak. Csalódás!
